Szoktak még magyar részvényekkel foglalkozni? Közepes magyar cégeket is vesznek néha, vagy csak a blue chipeket? Sajnos, biztosan nagyon kevesen vannak, akik erre a két kérdésre igennel válaszolnak, és ha elolvassák ezt a posztot, nem lesznek többen, az biztos. Mi a baj ezekkel a magyar hátterű, közepes méretű tőzsdei próbálkozókkal? Mindenki csak a gyors meggazdagodásra hajt, hát, senki nincsen, aki valami értelmes dologra használná a börzét?
Három cégnél van, többé-kevésbé a sajtó által is követett sztori mostanában. Megjelent a börzén a Norbi Update, hál’istennek eddig a kibocsátási ára felett forog. Tizedére olvadt az idén a mindenféle hatósági ejnye-bejnyével illetett BTel. És sajnos egyre alacsonyabb árfolyamok mellett vegetál a Synergon. Máshogy is ki lehetne osztani a szerepeket, de legyen a felosztás sorrendben: a jó, a rossz és a csúf.
A hét két nagy hírét kapcsoljuk össze egy tipikus pénzkérdéses húzással. Döntse el az olvasó, hogy mekkora sikerrel. Jönnek a hírek a devizahitelesek „mentéséről”, immár a final countdown van soron, végítélet következik, figyelmeztessék utastársaikat is a kiszállásra. Forintosítás erőszakkal, minden korábbi ígéret és sejtetés ellenére röviden összefoglalva: fájni fog.Közben a taxis szakma kongatja a vészharangot, mert a világukba belerondít egy kívülről érkező, új szereplő. 
Az árfolyamgátba belépők járnak legjobban a 
Nem tisztünk megállapítani, hogy az üzletek vasárnapi nyitva tartásának terve valódi-e vagy csupán elterelő hadművelet a netadóról, a NAV botrányról, a devizahitelek aktuális árfolyamon történő forintosításáról, a jó időről, vagy… tekintsünk rá inkább úgy, mint egy normális javaslatra. Lesz-e akkor ettől jobb, vagy sem? Ritkán figyelhető meg ennyire, hogy a felvonultatott érvek miként rendeződnek az érdekek mentén: míg az egyik nemzethalált és gazdasági visszaesést vizionál, a másik oldal az emberek önrendelkezési jogának visszaállítására tett felszabadító kísérletként élteti a vasárnapi zárva tartás ötletét. Kinek higgyünk? A szakszervezetnek? A politikusoknak? A közgazdászoknak? Vagy bízzunk csak saját érzéseinkben?
Aki követi a híreket, az kismillió kormányzati és az üzleti hátországból származó nevet hallhatott már a kitiltási botrány kapcsán és elolvashatta a magyar–amerikai kapcsolatok minden lehetséges aspektusát. Étolajjal kezdtünk, de aztán jött a kőolaj, a gázvezeték, az atom, vagyis a Mol, a Déli Áramlat, Paks. A szakértők már idekeverték általában is az orosz relációt, a médiatörvényt, az alkotmányt és így tovább és így tovább. Mindez azért nem szerencsés, mert ha minden fel van sorolva, akkor az igazi balhé, a konkrét botrány felpuhul, ha már mindenki hírbe van hozva, akkor nem is olyan izgalmas, hogy valójában kik és miért vannak a listán.
Egyik legutóbbi blogbejegyzésünkben azon keseregtünk, hogy bizonyos dolgok mennyire hidegen hagyják a magyarokat. Most gyorsan átesünk a ló túloldalára, és azt tűzzük pellengérre, hogy miért vagyunk képesek annyi energiát áldozni bizonyos jelentéktelen dolgokra: amilyen például az éves kötelező biztosítás.
Egy évvel meghosszabbította a Magyar Nemzeti Bank (MNB) Monetáris Tanácsa a Növekedési Hitelprogramot, vagy ahogy sokan ismerik, az NHP-t. A bejelentés alapján tehát 2015 végéig igényelhető a kis- és középvállalkozásokat megcélzó hitel, amelyet a jegybank ingyen kínál a kereskedelmi bankoknak, hogy azok 2,5 százalékos kamattal adhassák tovább a vállalkozásoknak.
Mi fontos és mi nem? A magyar hírfogyasztó burokban él, kellemetlenebb megfogalmazással, nem nagyon les ki a langymeleg kis magyar pocsolyából. Aki megnéz egy esti hírműsort valamelyik magyar nyelvű adón, vagy egy még estibb beszélgető műsort, mindig izgalmas hazai témákkal találkozik.
A 150 forintos gigabájtonkénti internetadó kiválóan illeszkedik a kormány adópolitikai felfogásába. Demográfiai vagy gazdasági racionalitás nélkül, csak a pénzre hajtani, lehetőleg közvetetten, hogy a dráguló szolgáltatások miatt mindig más legyen a bűnbak. Persze, hogy a vállalkozások.
Ennél nincsen hálátlanabb téma. A politika azonnal szétszed minden kísérletet, amelyben magánpénzek, például magánbiztosítói pénzek kerülhetnének az egészségügybe, és a lakosság– olykor némi alappal – vevő is a mindenkori ellenzék szólamaira. Ugye ismerősen csengenek a következő mondatok: „egy életen át fizettem a tb-t, csak nem gondolják, hogy vizitdíjat, kórházi napidíjat fizetek, semmilyen részfinanszírozást nem vállalok, nem ezért fizettem annyit”. Vagy: „micsoda egetverő igazságtalanság, hogy az állami kórházban magánműtéteket hajtanak végre, és kikerülik a sorban állást a biztosított csípő-protézisosok, amikor nekem másfél évet kell várnom, mindenki egyenlő, de van, aki azért egyenlőbb?”
Utolsó kommentek