Ennél nincsen hálátlanabb téma. A politika azonnal szétszed minden kísérletet, amelyben magánpénzek, például magánbiztosítói pénzek kerülhetnének az egészségügybe, és a lakosság– olykor némi alappal – vevő is a mindenkori ellenzék szólamaira. Ugye ismerősen csengenek a következő mondatok: „egy életen át fizettem a tb-t, csak nem gondolják, hogy vizitdíjat, kórházi napidíjat fizetek, semmilyen részfinanszírozást nem vállalok, nem ezért fizettem annyit”. Vagy: „micsoda egetverő igazságtalanság, hogy az állami kórházban magánműtéteket hajtanak végre, és kikerülik a sorban állást a biztosított csípő-protézisosok, amikor nekem másfél évet kell várnom, mindenki egyenlő, de van, aki azért egyenlőbb?”

Ha valaki beengedné mégis a magánpénzeket, óriási a felháborodás, gyűlnek az aláírások, bukik a regnáló polgármester, vagy éppen az aktuális kormány. Így aztán nem kerül magánpénz az egészségügybe, vagyis dehogynem kerül, csak hálapénz, illetve gyógyszerköltség formájában. És marad az egyenlősdi, ami sajnos az észak-koreai jegyért adott havi 30 deka húsfejadag egyenlősége, vagyis mindenki ugyanazt kapja, mindenki nagyon rossz szolgáltatást kap. Szerencsére talán az orvosi ellátás minőségére ez nem igaz, de a várakozásokra, a kórházi szobák minőségére, az étel-ellátásra igen.

Természetesen vannak kísérletek mindenféle magánmegoldásra, hiszen piacgazdaság működik. Magyarország egy viszonylag gazdag ország, most ne Svájc legyen a vetítési alap, hanem a világátlag (a jelentős súlyt jelentő Indiával, Kínával), és magánegészségügy a világ országainak 95 százalékában létezik. Magyarországon például ott, ahol a szolgáltatás egyszerű, a berendezések költségigénye elviselhető, ilyen mindenekelőtt a fogászat, a diagnosztika, a menedzserszűrés és sokféle szakrendelés, bőrgyógyászat, nőgyógyászat, fül-orr-gégészet, ilyenek. Ezekre vannak tiszta, gyors, udvarias magánintézmények, 10-20 ezer forintért alkalmanként megvehető a kulturált diagnózis, de senki nem vesz 1,5 millió forintos műtéteket, mert a magánszféra nem alakítja ki ezt az infrastruktúrát.

Ebből veszít az ország, mert az a nagyon szűk réteg, aki a fekvőbeteg ellátásban is megfizetné a minőséget, majd Münchenben, Bécsben, Párizsban vesz szolgáltatást, és ezért minden árat meg is tud adni. Ezek az összegek pedig külföldre és nem a magyar egészségügybe kerülnek.

Vannak emellett példák azért a szolgáltató-finanszírozó biztosításokra, sőt, legújabban már van példa a közfeladatok mellett azonos infrastruktúrán működtetett magánegészségügyre is. Ennek is súlyos etikai problémái vannak, de ami a legfontosabb, ha nem szeretné Magyarország, hogy egy nagyon fontos erőforrása, a kiváló orvosai elvándoroljanak, akkor két szempontból is tisztességes jövedelmet kell biztosítani az orvosainak.

Több ezer orvos ment el Nyugat- és Észak-Európába, mert hivatalosan keveset keresnek, van, aki effektíve is keveset keres, más a zavaros és megalázó paraszolvenciával azért megél, és néhányan, sebészek, szülészek biztosan nyugati színvonalú jövedelmet szednek össze a kivételesen „hálapénzes” helyzetüknél fogva.  De már most hiányzik egy generáció, pályakezdő orvosok és öregek sokan vannak, de a tapasztalt és mégis életerős középréteg kezd hiányozni.

És itt jön az egyik legfurcsább csapdahelyzet. A magánpénzek bevonásának első és legértelmesebb forrása az lenne, ha a magánszolgáltatók ki tudnák használni a közintézmények fölös kapacitásait, műtőasztalait, kórházi ágyait, hiszen azok már ott vannak. Ám, ha a közpénzből épített kórházakat magán-egészségügyi célokra lehet használni, akkor az ilyen szolgáltatásnak olyan árelőnye lesz a tiszta magánberuházásból épített intézményekkel szemben, hogy soha, senki nem fog magánkórházat építeni (lám, az egyetlen példa, Telki is hogyan járt…)

Nem kell részletezni, hogy mekkora különbség beülni egy kész infrastruktúrába, vagy mindent felépíteni, kicsit olyan ez, mint berendezni egy lakást és minden bútort megvenni (ez elég drága), vagy kipakolni egy eladott lakást, amikor hirtelen nulla értéke lesz a bútoroknak, sőt inkább negatív, még fizetni is kell, hogy vigye el valaki azokat.

Miként lehetne mégis magánforrásokat bevonni az egészségügybe? A szakmabeliek rengeteg modellt ismernek. Van olyan, amelyben egy közös alapmodell felett már fizetős a szolgáltatás, ez jól működik a fogászatban, ahol érdekes módon az ingyenesen járó alapszolgáltatást is csak a legszegényebbek veszik igénybe, már az átlagos jövedelműek is magánfogászhoz járnak. Máshol valamilyen társfinanszírozás, az angol kifejezéssel co-payment alakul ki. A végtelenül primitív 300 forintos egységes vizitdíj egy kormány végső bukásához vezetett Magyarországon, a tehetetlen politikai vezetés mintájává torzult. Ugyanakkor a fejlettebb co-payment rendszerek igazságosak és indokoltak lehetnek. Maga a hálapénz is co-payment egyébként, csak rendezetlen és morálisan nehezen védhető, ám, ha belegondol az ember, ha a jobb szülésznek többet illik csúsztatni, akkor ez egy fejlett, árnyalt, csak éppen fekete co-payment, hiszen a jobb szolgáltatásért a „beteg” magasabb társfinanszírozást vállal.

Az a kezdeményezés, amelyben fiatal orvosok vállalják, hogy havi százezer forint pluszfizetésért sem hálapénzt, sem értékes ajándékot nem fogadnak el, mégis üdvözlendő. A beteg ugyanis kiszolgáltatott ember. Eleve nincs jól, mert beteg, mert fáj neki, mert nem tudja mi van vele, mert fél a jövőjéért, ha olyan baja van, félti a családját, nem kap kellő tájékoztatást, nem vigasztalják, hanem leszidják, útban van. 40 év hiánygazdaság után furcsa mechanizmusai rögzültek. Az embernek a szíve szakad meg, amikor a 90 éves mozgásképtelen néni minden fehérruhásnak, aki csak felbukkan a kórterem közelében, a takarítótól, a műtősön át, az éjszakai nővérnek csúsztat egy előre bekészített kétezrest. Nem hálából, utólag, hanem előre. Mert fél. Attól fél, hogy amennyiben ezt nem tenné, rossz szolgáltatást fog kapni.

Az életét félti. 

Címkék: egészségügy vizitdíj társadalombiztosítás kórházak