Előrehaladottabb korban lévő olvasóink emlékezhetnek a kabaré jelenetre, mikor Márkus László rommá szed egy fotelt, mert nem érti, hogy miért olyan drága. A vicces szám valósággá vált: egyre másra jelennek meg azok a cikkek, amik a Google Glass előállítási költségeit vetik össze a fogyasztói végárral, és arra a következtetésre jutnak, hogy ez bizony tízszeres különbség. Hallatlan! Botrány! Botrány, hogy tényleg ennyire tudatlanok vagyunk.
Persze a realistább szerzők hozzáteszik a dirib-darabra szedett Google Glass árán kesergőknek, hogy a brutális különbséget magyarázza azért a kutatási költség – persze azért még így is túl drága!
Pedig nem kell a Videoton elnökének lenni, hogy az ember az anyagköltségen és az összeszerelés árán túl is tisztában legyen potenciális kiadásokkal.
Természetesen rögtön ott van az alapkutatás, a termék kifejlesztése. Még ha projektalapon tekintenek is erre, és be tudják határolni, hogy mennyi mérnök, mennyi munkaórát ölt bele a konkrét termék kifejlesztésébe, és eközben mennyit költöttek prototípusra, rezsire, meg négy évszak pizzára, akkor is messze vagyunk az erre a termékre rávetíthető K+F kiadásoktól. Hiszen minden egyes elhibázott, és boltokba sosem kerülő termék fejlesztésének költségeiből ugyanúgy rakódik valamennyi egy sikeres termékre. A kutatói infrastruktúra fenntartása, a kiművelt emberfők levadászásának HR költségei, a kiváló munkaszerződéseiket garantáló jogi osztály óradíja, mind-mind benne van egy ilyen műremekben.
Ha már a jogi osztálynál tartunk, egy-egy ilyen termékhez több tucat szabadalom csatlakozhat, ezek pedig akár saját fejlesztések, akár vásárolt licenszek, embertelen mennyiségű adminisztrációval járnak együtt. És eközben ne felejtsük el tényleg azokat a patenteket sem, amikre pénzt áldoz a vállalat, és nem maga fejleszti.
Közben el is jutottunk azokhoz a dolgozókhoz, akik talán életükben nem fogják meg egyszer sem az adott terméket, de munkájukkal hozzájárulnak annak megtermeléséhez: irodisták, fehér- és kékgallérosok, sofőrök, recepciósok, mindenki benne van ebben valamennyire.
Aztán persze a termékhez kell csomagolás is, azt is meg kell terveznie valakinek vonzóra, strapabíróra. El kell juttatni a készleteket A-ból B-be és C-be, D-be, Z-be. Mindenhol boltok vannak, ott is világítanak, ott is dolgoznak emberek.
A cég fenntart ügyfélszolgálatot, szervizt, garanciát biztosít, több nyelven elmondhatjuk, ha panaszunk van. Ez is benne van az árban, nem csak szívességből teszik meg nekünk.
Költenek sales-re, marketingre, mindenféle promócióra meg reklámra. A grafikustól az ügynökségen át a médiavásárlóig és az újságírók pogácsájáig, a bevezető partin fellépő félrecsapott sapkás DJ-ig mindenkit a vásárló fizet. Ahogy a mindenféle vámot és adót is, hol kicsit, hol nagyot.
Ez lenne akkor a magyarázat a magas árra? „Olcsóbban nem lehet kihozni?” A válasz az, hogy de igen ki lehet. És nem, nem emiatt ilyen magas az ára. Ugyanis nem a fentebb felsorolt tételek összessége miatt kerül ennyibe. Hanem mert ennyiért van rá olyan mértékű fizetni is képes kereslet, ami jelenleg a legjobb profitot biztosítja. Ha drágább lenne, akkor kevesebben vennék, pont annyival, hogy az összbevétel és az összkiadás különbsége elmaradna a jelen helyzettől. Ha meg olcsóbb, akkor is. Most így a pont jó. Nem hülyék ülnek ott, nem most kezdték. Persze hónapok elteltével fog lejjebb menni, az éppen akkori optimális árhoz. Aztán ha nagyon bejön a dolog – és bebizonyosodik, hogy nem voltak alaptalanok a bizakodó becslések – akkor még drágulhat is, ehhez annyi is elég, hogy minimálisan bővítenek a specifikáción, és máris Google Glass 2 néven futhat majdnem ugyanaz, csak drágábban. Legyenek erősek: a központban talán már most vannak tervek, hogy mikorra essen ez a nap.
Mit tehetünk ez ellen? Egyfelől alaposan elgondolkozhatunk, hogy rászorulunk-e erre a termékre, vagy túléljük a hiányát. Ha arra jutunk, hogy életünk értéktelenebb lenne Glass nélkül, akkor még mindig lehetünk türelemmel, és megvehetjük olcsóbban a boltból, esetleg használtan a csalódottaktól. Vagy meglovagolhatjuk a fogyasztói társadalom, a kapitalizmus hullámait, arbitrálva kiadásainkat és potenciális bevételeinket: ha ugyanis ugyanolyan értékben veszünk Glasst és Google részvényt, akkor könnyen lehet, hogy hosszabb távon visszahozza a részvény árfolyama a termék árát. Sőt, gondolkodjunk nagyobb léptékekben: ha minden olyan termékkategóriából, amiből életünk folyamán fogyasztunk, veszünk részvényeket, akkor könnyen lehet, hogy boldog nyugdíjaskor köszönt ránk. Lesznek persze elértéktelenedő részvények, és az is igaz, hogy nem szabad csak részvényekbe fektetni, legyenek kötvényeink is. Mindenesetre aki így gondolkozik, az boldogabb nyugdíjas lehet, mint aki minden pénzét elkölti. Gondoljunk csak bele: a német nyugdíjasok ritkán panaszkodnak az elharapózó rezsire. Ugyanis jó eséllyel éppen ezek a „nyerészkedő multik” biztosítják nekik a tisztes öregkort. Ezzel szemben mi mit csináltunk? Eltapsoltuk a nyugdíjvagyont, megharcoltuk a rezsicsökkentést… de mi lesz jövőre, vagy azután?
A kis elmélkedő kitérő után kanyarodjunk vissza ismét a technológiai verseny célegyenesébe. Nem csoda, hogy a méretgazdaságosság miatt olyan távol-keleti gyártóknál készülnek a termékek, akik több mindenkinek végeznek bérgyártást, és kordában tartják az árakat és a szakszervezetet. Itt az árversenynek köszönhetően megfeszített munkakörülmények vannak, ami miatt nem kevés közvetett vád éri a megrendelő nyugati cégeket! A know-how mellett a kizsákmányolást is exportálják ezek a cégek, félreértés ne essék.
Ebből nekünk magyaroknak a megszívlelendő tanulság az, hogy nem a konkrét összeszerelés és nem a dobozba rakás hozza az igazi profitot, hanem a fejlesztés, a kereskedelem, a marketing. Nem egy fröccsöntő üzem, egy nyomtatott áramkör-készítő, vagy egy óriás bányagép tesz hatalmassá egy várost, hanem az, ha egy ilyen cég főhadiszállása telepszik meg valahol, ahol kényelmes fotelekből, íróasztal mögül, csupán szellemi és nem fizikai munkával irányítják emberek ezeket a folyamatokat. És akkor a 300 dolláros Google Glassból nem 10 százalék landolhat nálunk, hanem 90.
Persze minden ország valahol így kezdte: először bedolgozott, csak összeszerelt, beszállított. Aztán rábíztak komolyabb melókat is. Odaköltöztették a fejlesztő központot, a többnyelvű ügyfélszolgálatot, a régiós főhadiszállást. Az ügyesebbek eközben a hazai vállalatokat is támogatták, és igyekeztek betolni őket a világ vérkeringésébe. Mindenki megvívja a maga csatáját, hogy kizsákmányolt legyen, vagy kizsákmányoló. Ki okosan, ki pedig kelekótyán. Magyarország is volt már minden: pannon pumától a kelet kapuján át Közép-Európa Luxemburgjáig minden. Hogy eközben jutottunk-e előrébb, vagy sem, arról végtelen sok vitát lehetne folytatni. Mi, a magunk részéről szeretnénk abban bízni, hogy a magyar közép- és felsőoktatásból kikerülő embereknek van azért némi fogalma arról, hogy ha egy 300 dolláros termékben 10 százalék az anyagköltség, akkor a többi nem hájas szivarozó kapitalisták zsebében landol, és emiatt senkinek sem nyílik ki indokolatlanul a bicska a zsebében.
Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon! |
Utolsó kommentek