Még mindig rengeteg forgatókönyv képzelhető el Ukrajna, Oroszország és az Európai Unió viszonyában. Magyarországnak, a magyar gazdaságnak semmiképpen sem érdeke, hogy a tőlünk keletre fekvő, méretes országok gazdaságilag megroppanjanak, ahogyan az sem, hogy izolálódjanak, bezárkózzanak. Abban bízhatunk, hogy ez Európában igazán senkinek sem érdeke. De az istenért: ne bízzuk az amerikaiakra a megfejtést!

Ami Kijevben, Nyugat-Ukrajnában és a Krímben történt, azt elsősorban politikailag, nemzetközi jogilag, morálisan, illetve a demokrácia szempontjából kell értékelni, de mi azért talán nem vagyunk szívtelenek, ha gazdasági, kereskedelmi szempontokat is nézünk.

The show must go on! Az üzleti életnek nem szabad megállnia, kereskedni kell az Európai Unió és Oroszország, Ukrajna és Oroszország, valamint természetesen Ukrajna és az Európai Unió között is.

Ha az eddigi eseményeknek van kárvallottja, akkor az a területében megfogyatkozni látszó, államcsőd közeli állapotban vergődő, eddig igazán senki által meg nem segített Ukrajna. Induljunk ki először az ő érdekeiből! Ez a szegény ország sokkal, de sokkal szegényebb még a szintén szegény oroszoknál is. Így történhetett meg, hogy ukránok milliói dolgoznak Oroszországban. A nem éppen versenyképes ukrán gazdaság exportjának is a harmada az orosz, a kazah és a belorusz piacon talál vevőre. Ezért egy végletes orosz-ukrán eltávolodás nagy veszteség lenne az ukránoknak.

Bárhogy is harciaskodhatnak az orosz politikusok, fürödhetnek az elveszettnek hitt világpolitikai súly visszaszerzésének dicsőségében, az esetleges erősebb gazdasági szankciók az oroszokra nézve is veszélyesek. Egy olyan országban, ahol az export fele nyersanyag, annak is kiemelkedően nagy része gáz, nem szabad azzal játszani, hogy az állam felégeti a piacait. Szerencsére nem szó szerint, nem „gázlánggal”, de olyan politikával, amely erősebb szankciókhoz is vezethet.

Közkeletű hiedelem, hogy Európa kiszolgáltatott az orosz gáznak, ezért sosem lesz képes semmilyen érdekét érvényesíteni vele szemben. Igen, valóban sok európai ország függ az orosz gáztól, de az orosz költségvetés még jobban függ attól, hogy megvegyék az európaiak a gázt. Egyrészt, Oroszország szó szerint belefullad a gázba, ha nem veszik meg tőle: a kitermelés folyamatos, megy bele a csőbe, nincs akkora befőttesüvegük, hogy egy esetleges EU-s bojkott idejére a földből feljövő gázt elraktározzák. Elégetni pedig óriási környezeti kockázat – és persze óriási pazarlás. Emellett minden orosz milliárdosnak, üzletembernek és politikusnak (ez a három természetesen nagymértékben egymást átfedő halmaz), azt is azonnal meg kellett tapasztalnia, hogy mennyit is csökkenhet befektetéseik értéke a reputáció-veszteség miatt, vagy éppen milyen kockázatai lehetnek a nyugati számlák befagyasztásának.

Végül pedig ott van Európa. Nyilván ő sem boldog az esetleges súlyos szankcióktól. Az Egyesült Királyság és Svájc a vagyonkezelés, az orosz oligarchák pénzügyi kiszolgálásával keres sokat. Németország fontos kereskedelmi partner és gázimportőr.

Magyarország pozíciójára pedig elég, ha annyit mondunk, hogy Déli Áramlat, energiafüggőség, Paks 2. Az elmúlt hetek vitáinak tükrében, annak akár lehet drukkolni is, hogy az atomerőmű-építés ne így, ne most valósuljon meg, de ez azért kockázat is.

Oroszországnak nem szabad lekerülni a térképekről, mert azzal rosszabb lesz a világunk. Az már a bölcs politikusok és államférfiak dolga, hogy ezt miképpen segítheti elő a fejlett világ arcvesztés és morális kockázatok nélkül. Hogyan lehet Oroszország újra a barátunk?

Egy biztos: a megoldást nekünk, szomszédos országoknak és az EU-nak kell megtalálnunk, és bármennyire is sokra becsüljük az USA érdekérvényesítő képességét, nincs igazán érzékük ehhez. Az Egyesült Államokban ez a téma sokkal leegyszerűsítettebben van csak jelen. Ők messze vannak, nem is nagyon érintkeznek az oroszokkal, ráadásul inkább világpolitikai összefüggésekben szeretnek gondolkozni, lokális hatásokra kevésbé vannak tekintettel.

Hogy miért ne bízzunk abban, hogy az USA oldja meg ezt helyettünk? Nos azért, mert ha messzebb tekintünk, valójában ők hozták a nyakunkra az egészet: George W. Bush meggyőződése volt, hogy Irak atomfegyvereket gyárt. Az ennek nyomán kialakuló háború és az azt követő évek alatt az olaj és az olajjal együtt mozgó energiahordozók ára nagyjából 5-10-szeresére emelkedett. Így lett Vlagyimir Putyinból, egy nagy és szegény ország lesajnált elnökéből az a cáratyuska, akit a kritikus moszkvai eliten kívül hazájában mindenki megváltóként imád: az olaj és gázbevételekből az éhezés küszöbéről hozott vissza százmillió embert, és teremtett maga köré globálisan is befolyásos klánokat, oligarchákat. Nyilván jóleső érzés, ha a NATO erejét magunk mögött tudhatjuk, de jobb, ha mi képviseljük az észt, és az USA legfeljebb csak az erőt.