A pénz több objektív csereeszköznél. Ezt egy 60 évvel ezelőtti szociálpszichológiai kísérlet is megerősítette. A szegény gyerek nagyobbnak látja a pénzérmét, mint gazdag társa. A pénz szubjektív jelentéssel bíró objektum, amelyhez viszonyulunk, amely nemcsak befolyásolja érzelmeinket, viselkedésünket, hanem – miként az említett kísérlet is mutatja – még észlelésünket is torzíthatja.

Mi, magyarok – már ha lehet nemzetkarakterológiai egységként beszélni egy 10 milliós társadalomról – hagyományosan ellentmondásosan viszonyulunk a pénzhez. Egyik oldalról a vágyaink tárgya, másik oldalról viszont van bennünk a pénzzel szemben valamiféle negatív értékítélet, ha úgy tetszik, megvetés. Elég, ha egy pillantást vetünk közmondásainkra:

• „A gazdag pénzzel, a szegény ésszel megy előre.”
• „Az együtt érző ember sohasem gazdag, és a gazdag ember sohasem együtt érző.”
• „Minden rossznak gyökere a pénz szerelme.”
• „A pénz nem boldogít.”

De még a „Pénz beszél, kutya ugat” közmondásból is kiérződik valamiféle pejoratív felhang, egyfajta sajnálkozás a pénz hatalma felett. Talán csak az „Az idő pénz” közmondás nem tartalmaz negatív értékítéletet. Hasonló kép bontakozik ki, amikor megvizsgáljuk a szavainkban megnyilvánuló viszonyulásunkat a takarékoskodáshoz. Fukar, zsugori, szűkmarkú, kicsinyes, garasoskodó, fösvény, sóher, anyagias, smucig – hosszasan lehetne sorolni az erős negatív felhanggal rendelkező jelzőket, amelyekkel a takarékoskodó viselkedésmintázatot illetni tudjuk.

Érzelmi viszonyulásunkat a pénzhez szüleinktől tanuljuk. Adrian Furnham és Michael Argyle brit pszichológusok évtizednyi kutatómunkát áldoztak e sajátságos „öröklődés” mechanizmusainak feltérképezésére. Állításuk tulajdonképpen triviális: a gyermekek a mindennapok során, tudattalan módon tanulják el szüleik pénzhez való viszonyát. „A belső lelkiállapotunkat tükröző gesztusaink, észrevétlen elszólásaink, illetve a pénzzel való, nem tudatosuló mindennapi bánásmódunk az, amiből gyermekeink tanulnak, és nem a tudatos tanítási folyamat” – állítja a két pszichológus. Tudattalanul közvetíti tehát egyik generáció a másiknak a pénzzel való viselkedésmintáit és a pénzhez fűződő értékképzeteit.

Honnan ered hát a pénzzel kapcsolatos ambivalencia a magyar társadalomban, s mióta adjuk tovább generációról generációra? Átfogó történeti munka hiányában megkíséreljük intuitív alapon felfejteni a történelmi szálakat.

Az okot minden bizonnyal az 1867-es kiegyezés utáni három évtized megindult, majd megtorpant modernizácójában érdemes keresnünk. A magyar gazdaság a kiegyezés után a tőkés fejlődés útjára lépett, amivel párhuzamosan megkezdődött az úgynevezett polgári értékek (amit a jogaiért kiálló francia citoyen és a dolgos és takarékos holland gazda értékei fémjeleznek) beszivárgása a félfeudális magyar társadalomba. A folyamat azonban az 1880-as évek közepére lelassult, az 1890-es évekre pedig teljességgel megtorpant.

Ennek részben külső (gazdasági és politikai) okai voltak, részben pedig a dzsentroizálódás (a kis- és középnemesi osztály „lecsúszása”, vagyonvesztése) előrehaladása állt a háttérben. A mezőgazdasági termelésből kiszoruló, cserében az államigazgatásban egyre meghatározóbb szerepet betöltő dzsentri hozta ugyanis magával a modernizációval, a tőkés termelési viszonyokkal szembeni ellenérzéseit, gyanakvását, és ez – különösképpen a korabeli uralkodó elittel kötött íratlan egyezség nyomán – állampolitikai szintre emelkedett. Az első világháború már egy megcsontosodott, a dzsentri értékeivel átitatott társadalmat – és középosztályt! –talált, ami a két világháború közötti időszak  sikeresen konzervált. Megoldást a kommunizmus erőszakos, ugyanakkor infantilizáló kvázi modernizációs kísérlete sem hozott, az 1989-es rendszerváltás tehát egy olyan magyar társadalomra köszöntött rá, amelynek bizonyos értékei a 100 évvel korábbi állapotokat tükrözték.

A pénzhez való viszonyulásunk az egyik ilyen érték. Attitűdünk máig magán viseli a dzsentri érzelemvilágának a jegyeit. Egy olyan érzelemvilágét, amely az adott történelmi helyzetben lelki védelmi mechanizmusként szolgált, ezáltal – szigorúan szubjektív szempontból – jogos volt és érthető, ám ma már diszfunkcionális. Ennek az érzelemvilágnak a középpontjában a pénz megvetése, a takarékoskodás, a felhalmozás „kapitalista értékeinek” az elutasítása áll, s olyan szólásokban is tetten érhető, mint „Így mulat egy magyar úr”, vagy éppen az „Egyszer élünk” „aranyigazsága”.

A jó hír: az attitűdök, értékek változnak, illetve változtathatók. Traumák, társadalmi kataklizmák tudnak e tekintetben nagy eredményt elérni, illetve a folyamatos edukáció. Előbbinek itt van most a válság: a magyar társadalom régóta nem volt annyira megijedve, mint jelenleg. Az emberek hónapról-hónapra szembesülnek korábbi rossz pénzügyi döntéseik következményeivel – ez talán kellő alap ahhoz, hogy gazdálkodási sémáikat, illetve a pénzhez való viszonyulásukat újraszabályozzák. Ha ennek fontosságát a társadalmi, gazdasági, politikai elit is felismeri, és döntéseiben, kommunikációjában konzekvensen támogatja, akkor nyert ügyünk van. Akkor a magyar társadalom át tud állni egy új pályára, egy olyan pályára, amely Nyugat-Európába és a jövőbe vezet.

Címkék: pénz költekezés