Hoppá! – hasított belém a felismerés legutóbb, mikor a híreket olvasva azon lamentáltam, miért is van az, hogy mi magyarok ilyen lúzer módon állunk a pénzügyeinkhez. Nekünk nem jön be a magánnyugdíjpénztár, a svájci frank, a shortolást akkor kezdjük, mikor emelkedőben vannak az indexek és az elmúlt hónapokban beindult aranyvonatra is már csak akkor ülünk fel, mikor az a lejtőre ér...

Közben pedig a magyar nép olyan nagy neveket adott a tőkepiacoknak, mint a nemzetközileg elismert pénzmágusok Soros György, vagy André Kosztolányi – de az inkább itthon közismert Jaksity Györgyre is okkal lehetünk büszkék.

Szóval honnan jön a neves kivételek mellett ez a nagy nemzeti tehetetlenség, amikor a pénzügyekre kerül a sor? Miért most kezdjük a nyugdíjunkat védeni, amikor tudjuk már, hogy nem lesz? Miért most végtörlesztjük a hitelünket, amikor a csúcson van a frankárfolyam (és ahogy ma délelőtt mondta egy elemző: ha nem lépett volna közbe a svájci jegybank, akkor még lehetett volna rosszabb is)? Miért most döbbenünk rá az öngondoskodás fontosságára, amikor gyakorlatilag nincs miből?

És a helyzetet tetézi még ez a fránya kelet-európai pesszimizmus – bár a fent leírt (elfogadom, talán tendenciózus) elemeket nézve nem is olyan alaptalanul. (Egy nyáron ismertetett nemzetközi GfK kutatás szerint a világ 25 országát vizsgálva Magyarországon a legmagasabb azok aránya, akik nem számítanak jobb kilátásra. Hazánkban 42 százalék azt vallja, hogy egyáltalán nem bízik abban, hogy saját anyagi helyzete jobb lesz egy év múlva, mint most. Feltételezem, az index nem sokat mozdult el nyár óta.)

És ekkor hasított belém a felismerés. Hónapok óta zötyög velünk a kocsiban egy zenei CD, ami ugyan egyáltalán nem erről szólt, de mindent megmagyarázott. Legalábbis nekem. A címe Hoppá! Előadói a hazai könnyűzene aktuális sztárjai, zenészei a Budapest Bár nevű formáció Farkas Róbert vezetésével, dalai pedig… Nos, igen, a dalok. A teljesen magyarrá lett import musical-sláger és a régi filmbetétdalok. Már a címük is sokat mond, ha az ember napközben ilyen öngondoskodás témákba ártja bele magát, mint a Pénzkérdés blog, és zenét csak este meg útközben hallgat.

Vegyük csak ezeket a címeket, hogy „A pénzemet én máma mind elmulatom”, „Ha én gazdag lennék”, de az ártatlannak tűnő „Szalonspicc” is teljesen komolytalan pénzügyi hozzáállásról tanúskodik, ha jobban belehallgatunk.

A komolyabb szövegelemzéstől eltekintenék, inkább álljon itt néhány sor elrettentésül mindháromból:

„Már régen macerál a bankvezér,
Hogy éljek jól a pénzemért -
Ezennel megnyugtatom végleg őt:
Most forgatom a pengőt!
A pénzemet én máma mind elmulatom,
[…]
Minden gubát bankomból én kiveszek, ó,
Mától tehát sírjon a bankigazgató,

Vagy például ez:

„Ha én gazdag lennék,
[…]
Temetném a munkát,
Dolgom, gondom másokra hagyom,
Jaj, ha egyszer meggazdagodom”

És még ez is:

„[…] s a spiccemből egy lélegzetet veszek elsején.
Vagyonom nem volt, hitelem nincsen, ragyogó kedvem van.
Van bennem egy szalonspicc, jól érzem magam!
[…] Most nem gondolkodom, a gondot felrúgom,
Hogy miből fizetem az albérletet, nem tudom.”

A Kabos Gyulától megszokott és elfogadott életfelfogás több mint fél évszázaddal később, ma is hasít. A Budapest Bár Hoppá! című albuma május óta platinalemez lett, a Mahasz listáján még múlt héten is 12. volt. Persze a 22 dalból nem feltétlenül a pénzügyek dominálnak, de azért jellemző, hogy mi tetszik nekünk, magyaroknak. És ami a leghátborzongatóbb, hogy már a gyerekek is kívülről fújják a szövegeket a kocsi hátsó ülésén. Hát innen szép nyerni, ha meg akarom magyarázni nekik, mit kezdjenek majd a pénzükkel, ha maguknak keresik...

És, ha nagyon bejött a téma, akkor itt vannak a zenék is:

Címkék: nyugdíj öngondoskodás