Megszokhattuk már, hogy cunamiként söpör végig a magyar sajtón egy-egy jól hangzó gazdasági vagy pénzügyi elképzelés, még ha a legnagyobb sületlenségről van is benne szó. Az egyik legfrissebb ilyet a Magyar Társasházkezelők Országos Szakmai Szövetsége elnökének, Kaplonyi Györgynek köszönhetjük, aki láthatóan tökéletesen félreértette a KDNP által javasolt magáncsőd intézményének célját és lehetőségeit. 

Kaplonyi úgy gondolja, hogy ha valaki nem fizeti a közös költséget, és tartozása elért egy bizonyos összeget, akkor a társasháznak a renitens lakót fel kellene nyomnia egy csődgondnoknál. Hogy pontosan mit is tehet ebben a helyzetben a csődgondnok, arról már nem esik szó a nemzeti hírügynökség jóvoltából is kulminálódott hírben, de annyi azért elhangzik, hogy nem tennék utcára az adóst, legfeljebb ösztönöznék ingatlanja eladására, hogy bérlakásba költözzön.

De nem csak ő érti félre a magáncsőd intézményét, és annak lehetőségeit. Sokan azt gondolják, hogy a magáncsőd annyi, hogy valaki kijelenti, miszerint ő isten bizony képtelen tovább fizetni a tartozásait, akkor a hitelezőknek kutya kötelességük ezt tudomásul venni, és lemondani az őket megillető összeg legalább egy részéről, hogy emberünk tiszta lappal indulhasson.

De ki és mi okból mondana le bármiről, ami jár neki? Miért mondana le a bank arról, hogy a kölcsönbe adott pénzt kamatostul visszakapja, a közműszolgáltató az általa adott víz, gáz vagy áram ellenértékéről? Ennyi erővel akár a társasház is lenullázhatná a lakók által felhalmozott tartozást, ezzel is támogatva az újrakezdést. Persze kíváncsi vagyok arra a lakógyűlésre, amelyiken ilyen döntést szeretne valaki megszavaztatni, mert ha pénzről van szó, másét könnyen beosztjuk, arról könnyen akár le is mondunk, míg a sajátunkhoz foggal-körömmel ragaszkodunk.

Jól látszik, hogy milyen kettősség van a fejekben. Egyszerűen rúgunk fel szerződéseket, ha utólag úgy látjuk, az már nem felel meg az igényeinknek. És milyen könnyen várunk el olyan gesztusokat másoktól, amelyeket mi magunk nem tennénk meg szinte senki kedvéért. És mennyire nem vesszük tudomásul, hogy minden cég, szolgáltató, szervezet mögött ott vannak a tulajdonosok, a munkájukkal és/vagy a pénzükkel, ők pedig azért törik magukat, hogy abból utána előnyük, hasznuk származzon. Vagy mondjuk ki végre, hogy profitáljanak belőle! Mert bár a profit manapság szitokszó, ez motivál mindenkit, aki tesz, aki tenni akar valamit. A közalkalmazott is bérért dolgozik, de még a közmunkás is, hiszen ez utóbbi rendszer célja éppen az, hogy ha fillérekért is, de munkára ösztönözze az egyébként csak segélyből tengődő százezreket.

De profitért dolgoznak a trafikosok is, mint ahogy azért írták úgy meg a trafiktörvényt is, hogy az profitot hozzon bizonyos emberek, cégek számára. Pénzért dolgoznak a parlamenti képviselők is, akik kevesebben vesznek fel most ugyanannyi pénzt, mint a korábbi ciklusban, de az államtitkárok is, akik még soha nem voltak annyian, mint mostanság. 

És bár a látszat az, hogy az állami cégek és az állami bürokrácia nem profitra hajtanak, ez csak látszat. Mert az ott dolgozók pénzért mennek be reggelenként, a menedzsment pedig milliós fizetésért, céges autóért és egyéb juttatásokért hoz olyan döntéseket, amilyeneket. Ha egy állami vállalat veszteséges is, a negatív eredménynek lehetnek olyan politikai hozadékai, amelyek egyeseknek komoly profitot hoznak. Az állami cég veszteségét pedig be lehet foltozni jó magyar adóforintokból, vagyis közvetve a politikai haszon, illetve az ennek köszönhető profit bizony tőlünk, adófizetőktől származik.

Ezért veszélyes a magáncsőd, vagy úgy általában a csőd kapcsán illúziókat kergetni. Mert magáncsődre igenis szükség van, hiszen valós élethelyzet, hogy valakinek összeomlanak a pénzügyei, és képtelen visszafizetni az adósságait. (Korábbi bejegyzésünkben itt írtunk a magáncsődről.) De a magáncsőd kemény dolog, aminek során az adós lemond pénzügyi önállóságáról, vágyairól és igényei nagy részéről, ráadásul akár évekre. Olyan ez, mint egy jó kis IMF csomag: tele megszorításokkal, fájdalmas döntésekkel. Lehet, hogy a csődgondok még azt is megmondja, hogy a gyerek elmehet-e az osztálykirándulásra, vagy sem.

A többség képtelen elviselni ezt a tortúrát, de az esélyt meg kell adni, mert aki ezzel a lehetőséggel sem él, az bizony elveszik. Ráadásul nehezítés is van, mert ilyenkor jönnek a gaz csábítók, a kisösszegű hiteleiket méregdrágán kínáló, a legnézettebb televíziós műsorsávokban hirdető cégek azzal, hogy ők majd segítenek. Persze nem segítenek, csak még mélyebbre taszítják a szerencsétleneket. A csőd felé? Nem, a teljes anyagi összeomlás felé, amikor már nincs magáncsőd, ugyanis már nincs mit menedzselni. Nincs se lakás, se autó, se bútor se munka. És ez az igazi csőd.   

Címkék: csőd magáncsőd