Nagyon régóta adós a magyar törvényhozás a magáncsőd intézményével, miközben a nagyobb pénzügyi kultúrájú országokban ennek már több évtizedes hagyománya van. Pedig ahogy a viccben szerepel, „igény az volna rá”, hiszen ahogy a vállalkozásokkal, úgy a magánszemélyekkel is előfordul, hogy képtelenek rendezni adósságaikat.

A lakosság csak a közműszolgáltatónak több mint 100 milliárd forinttal tartozik, és körülbelül kétmillió olyan rezsiszámla van jelenleg is, amit nem fizettek be a megadott határidőre, nem beszélve a forint- vagy devizahitelüket fizetni képtelenekről.

Akik végletesen elúsznak, több utat is bejárhatnak, de a vége mindig a végrehajtás, amikor elviszik a bútorokat, az autót és legrosszabb esetben az ingatlant is a család feje felől. A magáncsőd – vagy, ahogy egy friss KDNP-s törvényjavaslat kapcsán elhangzott, a családi csődvédelem intézménye – ez utóbbit hivatott megakadályozni, illetve megpróbálja rendbe szedni a magánszemély vagy család gazdálkodását. Ez utóbbi leegyszerűsítve annyit tesz, hogy fegyelmezett gazdálkodással apránként rendezzék adósságaikat, és ne költsenek többet a jövedelmüknél.

A magáncsőddel kapcsolatban azonban rengeteg a félreértés, sokan egyfajta adósság-elengedésként értelmezik, pedig nem az. Persze ez is van benne, de ahhoz, hogy valaki idáig eljusson, rettenetesen sokat kell tennie és tűrnie. Éppen annyira fájdalmas ez, mint amikor az IMF segít egy pénzügyi krízisben lévő országnak, nem hiába próbálnak az államok is minél előbb szabadulni a világbank technokratáinak béklyóiból. Mert, hogy béklyóról van szó az nem vitás, hiszen kirendelt szakértők osztják az észt, mondják meg, hogy mikor, mire és mennyit lehet költeni. Nincs több értelmetlen kiadás – ami persze egyáltalán nem értelmetlen, csak éppen nem szükséges –, és arra is fel kell készülni, hogy a csődvédelem során számos értékesíthető vagyontárgy is kikerül a család tulajdonából. Eladathatják például az autót, és hiába sír utána család, hogy a kedvenc hipermarketük máshogy nem érhető el, és a gyereket is macerás így iskolába vinni, a gazdasági racionalitás felülírhatja a hasonló kifogásokat. A kirendelt csődgondnok akár azt is megmondhatja, hogy mehet-e a család nyaralni, vagy éppen a gyerek osztálykirándulásra. A cél ugyanis az, hogy a tartozások meghatározott részét a hitelezőkkel történt megállapodás szerint fizesse az adós, amiért cserében annak egy részét elengedhetik.

És ne gondoljunk gyors megoldásra sem. Az anyagi konszolidáció több évig elhúzódhat, ami alatt kitartóan kell menetelni a cél, vagyis a tiszta lappal indulás lehetősége felé. Közben persze az élet is megy tovább: enni, öltözni, dolgozni és tanulni kell.

De hogyan lehet rávenni valakit arra, hogy éveken át pénzügyileg racionális döntéseket hozzon, és visszafogja az igényeit egy hosszú távú cél érdekében, amikor korábban ennek éppen az ellenkezőjét csinálta. És, hogy lehet valakit rávenni a távlatos gondolkodásra, amikor egész életében a mának élt. Mert bár vannak olyanok, akik egyetlen rossz döntés miatt kerültek bajba, a többség mégis inkább rossz döntések sorozatának köszönheti a helyzetét.

A sorozatos rossz döntések, a rossz beidegződések pedig nehezen orvosolhatók, e nélkül azonban csak tüneti lehet a kezelés, és újra jöhet az eladósodás. Persze meg lehet (sőt kell) próbálni ilyenkor is segíteni, de akkor a  pénzügyi szempontok mellett a lélektan és a szociológia is nagy szerepet kap. Sokan most biztosan felháborodnak, hogy miért kell belekeverni a pszichológiát a dologba, egyszerűen ne költsenek az emberek többet, mint amennyiük van, aki meg mégis ezt teszi, az vessen magára!  Ám a dolog nem ennyire egyszerű, mert a szegénység és a lehetőségek beszűkülése sokszor irracionális döntésekre sarkall embereket, amit egy a Sciense magazinban két éve publikált kutatás is alátámaszt. Ezért lottóznak nagy számban a szegények, ezért ugranak bele olyan hitelekbe és pénzügyi ügyletekbe, amelyekről első látásra lerí, hogy szinte biztosan csak bukni lehet rajtuk.Vagyis fontos, hogy a bajba jutottak problémáját ne csak pénzügyi oldalról nézzük.  

És akkor még nem beszéltünk azokról, akiken nem lehet segíteni. Nem azért, mert nem akarnak tenni magukért, hanem azért, mert például munka híján nincs elegendő jövedelmük, amiből meg tudnának élni. Mert ha a befolyó összeg ételre, ruhára és lakhatásra sem elég, akkor hiába a pénzügyi szakember, a pszichológus vagy a szociológus. Rajtuk a magáncsőd sem tud segíteni. 

Címkék: magáncsőd családi csődvédelem