„Gyermekem, kell legyen egy bejelentett állásod, hogy legalább nyugdíjad legyen!” – szól minden anyuka örök jótanácsa lányának vagy fiának, aki éppen elégedetlenségében a felmondáson töri a fejét. Valid-e még az érvelés?

 Azt már tudjuk, hogy az adóemelés nem feltétlenül növeli az adóbevételeket. Sajnos azt is tudjuk, hogy az adócsökkentés sem.

Immár azzal is tisztában vagyunk, hogy a 10-20-50 év múlva nyugdíjba menők kilátásai sokkal rosszabbak, mint a maiaké, pedig jelenleg sem éppen fenékig tejfel a nyugdíjaslét.

Közszájon forognak a 10-20-30 százalékok, hogy mekkora része tűnik el az uniós pályázatoknak, a közpénzen végzett beruházásoknak, legyen szó honlapfejlesztésről, autópálya-építésről, iskolai laboratóriumokról.

Mindenki tisztában van vele, hogy a közgyógyellátásnak hívott állami szolgáltatáscsomag nem hogy nem versenyképes, de még csak nem is életszerű. Porckorongsérv okán moccanni képtelen emberek nem fognak heteket várni egy rétegfelvételre. Kevés kismama engedheti meg magának, hogy sima ultrahangvizsgálatra egész napra szabadságra menjen, és órákat várjon a folyosón. Előrehaladott rákos állapottal diagnosztizált páciensek mindent el fognak követni, hogy ne 4 hónap múlva kerüljenek sorra, hanem amint lehet.

Nem árulunk el titkot, hogy minden ingyenes – jobban mondva, adóból fenntartott – állami szolgáltatásnak megvan a fizetős alternatívája. Jó esetben számlával, külön épületben, vállalkozási formában. Rossz esetben még ott helyben: pult alól, túlórában, külön füzetben, borítékban. Az megvan, hogy egy óvodai férőhelyre nagyjából a gyerek megszületésekor már érdemes feliratkozni, mert ha csak az óvodás kor elérésekor akar az ember találni helyet, akkor esélytelen?

Megfigyelhető egy hozzáállásbeli változás is: az emberek egy jelentős része ma már nem is azért panaszkodik, hogy az adójáért nem kap megfelelő ellátást, hanem azért, hogy miért kényszerítik rá az állami verziót, ha egyébként a piacon elérhető fizetős szolgáltatást is vállalná?

A legvégső felvetés pedig így hangzik: minek fizessünk egyáltalán TB-t, SZJA-t, járulékokat, ha utána a legtöbb esetben külön bele kell nyúlnunk a zsebünkbe elfogadható színvonalú szolgáltatás eléréséhez az egészségügyben, a nyugdíjellátásban, az oktatásban, a közlekedésben. Felkészül az energiaellátás: a ma még egyetemesnek becézett szolgáltatás is kétpólusú lesz hamarosan: lesznek akik a nonprofit állami villanyt és gázt kapják, aminek törvényszerűen csökkenni fog a minősége, aki pedig teheti, az felszerel napelemet és napkollektort, szigeteli a házat, villanyos kocsit vesz, és a többi. Noha a rezsi-jellegű közszolgáltatások egyelőre nem részei az állami költségvetésnek, és emiatt nem tartoznak szigorúan a témánkhoz, mégis azokká válnak majd, ha évi 10 vagy 100 milliárddal ki kell majd segíteni a „nonprofit” társaságokat.

A folyamat nem sok jóval kecsegtet: az állam és az adózók közötti ellenérdekből egyre növekvő feszültség keletkezik, lévén, hogy az igazságosnak vélt mértékről sokkal másabbat fog gondolni egy állampolgár és egy politikus. Az adóelkerülés össztársadalmi szinten egyre inkább elfogadott lesz, gyakorlatilag a túlélés része, hogy meg tudsz-e takarítani annyit a fizetendő adódból, amivel aztán a hivatalos és nem hivatalos piacon fehéren, szürkén vagy fekete módon kifizetve mégiscsak egy normális szolgáltatást érsz el. Ezzel párhuzamosan egyre több adóellenőr lesz, egyre több ellenőrzés, egyre súlyosabb büntetések, kirakatperek, elrettentő mértékű ítéletek… mindazonáltal az adómorál csökkenését ez nem fogja befolyásolni. Eljön a megélhetési adócsalók kora, amivel együtt jár a gumibotos adóellenőrök kora is.

A folyamat korai jelei már nyilvánvalók. A 2000-es évek fordulójánál a különböző csacska foglalkoztatási módozatokkal (EKHO, EVA, egyéni vállalkozó, stb.) még sikerült úgy ahogy statisztikailag és adózási szempontból is a fehéredés irányába terelni a munkavállalókat, és volt pár átmeneti év, mikor a fekete alkalmazás elfogadottsága tényleg sokat csökkent. Ehhez képest ma már egyáltalán nem kirívó eset, hogy valaki mindenféle hivatalos foglalkoztatás nélkül dolgozzon évekig. És jobban belegondolva, nem is igazán győzhető már meg arról, hogy váltson. Sőt, az állam maga terelte a készpénz és a feketegazdaság felé az embereket, amikor a tranzakciós adó kivetésével irreálisan megdrágította a bankhasználatot, melynek eredménye az is, hogy 2013-ban 3 százalékkal csökkent a lakossági folyószámlák száma, amelyek vélhetőleg nem mindegyike volt második bankszámla, hanem növekszik azok aránya, akik bankszámla nélkül tengetik életüket.

A bejelentett állás melletti két legfontosabb érv, a nyugdíj és az egészségbiztosítás iránti bizalom mára teljesen erodálódott! Tegye fel a kezét az, aki őszintén tud érvelni amellett, hogy egy ma pályakezdő fiatal jobban jár, ha az államnak fizet nyugdíjjárulékot, mint ha leköti valami hosszútávú megtakarításban? Az egyik esetben 70 évesen 4 emberre oszlik meg a befizetése, és kamatról értelmetlenség is beszélni, míg az utóbbi esetben legalább azt remélheti, hogy a bankja nem veri át. Tegyük hozzá, hogy akkor jár el körültekintően, ha nem pántlikázza meg a befektetéseit, hogy azok „nyugdíj céljára” vannak félretéve, mert akkor bizony van rá esély, hogy az állam einstandolja azt a pénzt, ahogy az 2010-11-ben történt.

És arról sincs igazán vita, hogy az egészségügyi járulék befizetése mellett bizony minden egyes alkalommal külön a zsebébe fog nyúlni amikor az szükséges, ráadásul ehhez nem is kell hogy halálos kórral küzdjön, elég csupán ilyen dolgokra gondolni, mint lúdtalp, rövidlátás, fogfájás, allergia, vagy éppen cukorbetegség, de ide sorolható a gyermekvállalás is. Ezek mindegyike ma a magyar egészségügyben külön pénz hozzáadása nélkül borzasztó időt és energiát emésztenek fel, és egy 21. századi, európai, adót és biztosításokat fizető ember által elvártakkal összeegyeztethetetlen szolgáltatásminőséggel járnak.

Indokolt akkor minden pénzt eldugni az állam elől, és saját kezünkbe venni a sorsunkat? Egyre inkább úgy fest, hogy igen.

Tegyük azonban nagyon gyorsan hozzá, hogy az állami adóbevételek számos olyan kiadást is fedeznek, amikre nem gondolunk napi szinten, ugyanakkor a hiányuk borzasztó károkat okozna. Ezért is van az, hogy valós államcsőd idején nagyjából három nap leforgása alatt áll be a káosz egy országban. Ha nincs aki fizesse a tűzoltót, a rendőrt, a katonát vagy éppen a vadakat terelő juhászokat (ami alatt jelen posztunkban a pedagógusokat fogjuk érteni), akkor sokkal kiszolgáltatottabbak leszünk, mint azt gondolnánk. Sok egyéb tétel sorolható ide, állami költségvetés nélkül nincs földhivatal, nincs nemzeti bank, nincs jogosítvány-meghosszabbítás, nincsenek utak, nincs tévé, rádió, és valójában internet se.

MI hát a megoldás? Éljük továbbra is a kettős életet? Igyekezzünk számla nélkül venni amit csak lehet, és gondoljunk jobb híján a tűzoltókra, mikor fogcsikorgatva látjuk a levonásokat a fizetési papírunkon?

A kérdés költői, tényleg nincsen megoldás. Hiszen bárki, aki olyan államot kínálna, amelyik takarékosabb, a szolgáltatásokból kivonul, privatizál, közalkalmazottakat és köztisztviselőket bocsát el és ezzel párhuzamosan valóban adót csökkent, az egy negyedéven belül bukna meg ma Magyarországon. Nem csak a népharag miatt, hanem mert cash-flowban is brutálisan negatív lenne egy ilyen lépés, hogy mást ne mondjunk, a végkielégítések miatt. Akad ugyan erre az IMF-nek áthidaló kölcsöne, csak hát… hagyjuk.

Ha nincs meg a belső késztetés, ami a döntéshozókat a hatékonyság irányába terelje, vagy nincs meg egy olyan történelmi helyzet, ami lehetőséget ad, hogy az alapokról építkezzünk újra, akkor valójában a spirál csak lefele vezet, és naivitás azt képzelni, hogy holnap, holnapután, vagy akár 5 év múlva jobb lesz. Erre kell berendezkedni, hangozzon ez bármennyire is pesszimistán.

Címkék: nyugdíj egészségügy adó számla adócsalás megélhetés