Megkezdődött az új tanév. Írhatnánk a tankönyvmizériáról, a lekapcsolt digitális naplóról, az iskolák állapotáról, a pedagógusok helyzetéről, vagy akár az összes közoktatási intézmény vízfejű uráról, a KLIK-ről (Klebesberg Intézményfenntartó Központ). De nem fogunk, bármekkora is a kísértés. Mert van a magyar közoktatásnak egy másik vetülete, ami ezeknél sokkal, de sokkal fontosabb. Mégpedig az, hogy miért is működtetjük a közoktatásnak nevezett mamutot, miért áldozzuk rá évente az ország bruttó hazai termékének (GDP) 4-5 százalékát, és miért is dolgozik keményen 265 ezer magyar pedagógus nap mint nap.

Mert ha ezt nem tudjuk – és a többes szám egyaránt vonatkozik a gyerekekre, a szülőkre, a tanárokra és a politikai döntéshozókra –, akkor honnan tudhatnánk, hogy az intézmények jól végzik a munkájukat, hogy jó helyre mennek az adófizetők forintjai. És ez a sok miért nem is annyira a felsőoktatásra vonatkozik, mert talán ott a leginkább kézenfekvő a válasz: olyan naprakész elméleti és gyakorlati tudással kell felvértezni a fiatalokat, hogy diplomával a zsebükben el tudjanak helyezkedni a szakterületükön. Ez ráadásul jól is mérhető, az egyetemek számon tartják az elhelyezkedési mutatóikat, mert ez az egyik legnagyobb vonzerő a felvételizők számára. 

Sokkal nehezebb a válasz az óvodák, az általános és a középiskolák esetében, ugyanis ezek nem csak tudást adnak, hanem a személyiséget is alakítják, hatásuk pedig a későbbi szakmai és pénzügyi sikereken túl a magánéletre is kihat. Itt nyílik ki a fiatalok előtt a világ, hogy azután kimazsolázzák belőle a nekik tetsző dolgokat, amelyeket később hobbinak, munkának választhatnak.

A nagy kérdés az, hogy mi is ezek célja. De talán jobban tesszük, ha megfordítjuk a kérdést, és először arra keressük a választ, hogy mit nem akarunk. Akarjuk-e például, hogy a gyerekeink közül százból nyolc felnőttként munkanélküli legyen, aki pedig dolgozik, az a nyugati szomszédok bérének töredékéért gürizzen? Akarjuk-e, hogy százból nyolc gyerek felnőttként alkoholistává váljon, hogy közülük évente 10 ezren emiatt halljanak meg rákbetegségben. Akarjuk-e hogy allergiásak vagy daganatosak legyenek, szív- és érrendszeri betegségben szenvedjenek, depressziósak, stresszesek legyenek, ráadásul még aludni se tudjanak rendesen. Vagyis tovább akarjuk-e adni a mi generációnk minden nyűgét-baját és nyomorát, vagy más jövőt szánunk nekik? Mert gyerekkorban dől el minden, itt válik el, hogy ki lesz magabiztos, és kiben alakul ki végletes kisebbrendűség, hogy ki lesz kitartó, és ki adja fel az első kudarc után, hogy kinek lesz hobbija, és ki az, aki nem képes értelmesen eltölteni az idejét, ha azt mások nem osztják be jó szorosan.

Kreativitás, kezdeményezőképesség, érzelmi intelligencia, problémamegoldás és még annyi fontos képesség, ami gyerekkorban alakul ki, hogy azután meghatározza egész hátralévő életünk minőségét. Ugye milyen furcsa, hogy nem helyesírásról, számolásról, bebiflázott történelmi évszámokról, bemagolt matematikai függvényekről, memorizált versekről beszélünk, mert ezek az előbbiekből következnek, következhetnek. Mert ha van kíváncsiság, akkor előbb utóbb jön a tudás is, ha van kitartás, előbb utóbb jönnek az eredmények is, ha van érzelmi intelligencia, akkor van család, barátok és szakmai közösség, ami a legjobb védőháló, ha kicsúszik lábunk alól a talaj.

Napi 900 hír! Az összes online gazdasági és pénzügyi portál hírei egyetlen helyen.  

Rá lehet parancsolni egy emberre, hogy tanuljon meg verseket, de nem lehet ráparancsolni, hogy szeresse azokat. Ehhez meg kell neki mutatni a költészetet, és hagyni kell, hogy megszeresse, megszerethesse. Ha nem szereti meg, hát nem, a világ sokszínű, annyi mást lehet még szeretni benne. Lehet a fegyelmezésre alapozva, a jutalom és a büntetés patikamérlegen való adagolásával képezni embereket, sőt eredményeket is el lehet érni ezekkel. De motivációt, kreativitást, proaktivitást nem lehet ily módon kifejleszteni, sőt. Pedig a magyar munkavállaló legnagyobb értéke éppen ez volt mindig, hogy mert közbeszólni, elmondani, ha nem ért valamivel egyet, új megoldásokat és megközelítéseket keresni, akkor is, ha azok szokatlanok, formabontóak. Ez a józan paraszti ésszel és a tárgyi tudással együtt olyan elegyet alkotott, amire a mai napig divat hivatkozni, amikor a „zseniális magyar szürkeállományról” nosztalgiázunk.

És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy olyan területen nagyon kevesen sikeresek, amit nem szeretnek, a Nobel-díjasok sem lébecolni, unatkozni jártak be a munkahelyükre, ahogy a magyar Prezi sturup alapítói sem kényszervállalkozóként kezdték, hanem egy jó ötletükből csináltak szenvedéllyel és kitartással remek terméket, hogy azután ma milliók készítsenek az ő programjukkal látványos prezentációkat.

Mert ha nincs szenvedély és érzelem, akkor idővel a munka eredménye is középszerű lesz. Középszerűből viszont tengert lehet rekeszteni, azért nem fizetnek a munkáltatók felárat, abból nem születik világmegváltó újdonság. Vagyis ha sikeres felnőtteket akarunk nevelni az iskoláinkban, akkor szenvedélyes, elkötelezett, kitartó, a maguk útját járó emberekké kell nevelnünk gyermekeinket, és annyit megmutatni nekik a világból, amennyit csak lehet. Ettől lehet erős és sikeres egy ország, gazdaságilag és mentálisan egyaránt. 

Mindenki döntse el, hogy ez alapján az iskoláink jól végzik-e a dolgukat.