Százmillió magyar állampolgár. Elképzelhetetlen? Az észteknek van egy ötletük, talán mi is elgondolkozhatnánk rajta. Még ha százmillió magyart nem is teremt, a tárcánkban lapuló megannyi felesleges kártyától és irattól megszabadíthat, és akkor több hely jut a pénznek!
Egyáltalán mi az, hogy állampolgár? Milyen jogok és kötelezettségek járnak az állampolgársággal? A szabadon áramló munkaerő és tőke világában az állampolgárság és a nemzetiség fogalma szépen szabályosan kettéválik. A nemzetiség magasztos fogalom, a hovatartozásunk elsősorban öröklött úton való meghatározása. Ezzel szemben állampolgárként sokkal inkább szolgáltatásokat élvezünk, természetesen hozzájárulásunk fejében. Márpedig az, hogy hol lakunk, hol élünk, hol kívánjuk igénybe venni az állami szolgáltatásokat, az bizony egyre kevésbé kell, hogy egybevágjon nemzeti identitásunk bölcsőjével.
Lehet ezen jajongani, számon kérni a taníttatás elsüllyedt költségeit, igyekezni röghöz kötni a menekülő generációkat, harcosan megvédve nyugdíjukat, csak éppen nem érdemes. Különösen nem, ha eközben állampapír-jegyzésért bármilyen drogbárót szívesen látunk, és titokban egymillió bevándorló olcsó munkaerejének kiaknázhatóságáról szóló elemzéseket rendelgetünk. A tény az, hogy az állam fenntarthatóságát kell szociálpolitikával és gazdaságpolitikával megoldani, ebben mindenki a szája íze szerint értelmezi korlátként vagy lehetőségként a nemzet fogalmát.
Számunkra elképzelhetetlen, de vannak a világon olyan országok, ahol az államigazgatás olyan versenyképes, hogy más országok kifejezetten vágynak élvezni az előnyeit. És itt most nem arról van szó, hogy jobb az életszínvonal, vagy több a munka, vagy boldogabbak az emberek, hanem kifejezetten az államigazgatás a profi, a természetes és nem természetes személyek ügyeinek adminisztrációja terén.
Nézzen mindenki a tárcájába: mit találunk? Van egy lakcímkártyánk, aminek a lakhelyünket igazolja, de a túlsó oldalán van egy személyi számunk. Ennek a kártyának van egy saját sorszáma, és a kártya neve az, hogy „személyi azonosítót igazoló hatósági igazolvány”. Így egyszerűen. Ráadásul nem azonos a személyazonosító igazolvánnyal, ami egy megint más dolog, megint másik sorszámmal, mi több, van lejárati ideje!!! Mintha egy ember meg tudna romlani… Amit ha nem vesz figyelembe az illető, akkor megbüntethetik érte! És van ezenkívül taj-szám, adószám, jogosítvány… ugyanakkor „jó ha van” alapon érdemes külföldre kiváltani az uniós egészségbiztosítási kártyát, mert kb. az többet ér utazási balesetnél mint az összes többi együtt.
Tegyük fel, hogy egy pár év alatt felfejlesztenénk Magyarországon az állami adminisztrációt. Az okmányirodák, földhivatalok digitalizálása már úgy is elkezdődött (nem röhög…) mi lenne, ha ezen az úton haladnánk, csak kicsit nagyobb lépésekben? Ha ez megtörténne, akkor utána meg lehet nyitni a szolgáltatást külföldieknek is: először azoknak, akiket valami praktikus ügy köt hozzánk, mondjuk itt dolgoznak, tanulnak, befektetnek, vagy csak itt terveznek nyugdíjas korukban letelepedni. Később pedig virtuálisan más is élvezhetné a magyar állampolgárság előnyeit, az azzal járó színvonalas és kényelmes állampolgári adminisztrációt. És akkor mondjuk nem csak azt jelentené az online ügyintézés, hogy elbaszott körülményesen időpontot foglalunk egy fizikai okmányirodába, nem addig terjedne az e-önkormányzat, hogy e-mailben biztosítanak róla, hogy 30 nap múlva majd tájékoztatnak levélben, és nem nevettetné ki magát az adóhivatal azzal, hogy 2013 tavaszán beadott átvezetési kérelem sikeres teljesüléséről 2014 áprilisában küld ki elektronikus értesítést az ügyfélkapura (megtörtént eset). Valójában ez is egyfajta exportcikk, ugyanolyan készség, mint hogy az ázsiaiak ügyesen raknak össze áramkört, a németek kocsit, az olaszoknak meg jó az ízlésük. Lehetnénk ebben mi a sikeresek, lehetne ez Hungarikum!
Vágyálom? Megvalósíthatatlan? Eleve elvetélt ötlet? Nem kizárt, hogy néhány olvasó már most fogalmazza a dorgáló kommentet!
Pedig az észtek éppen ebbe az irányba tartanak. Az ország, amely a Skype-ot adta a világnak, 2014 végétől virtuális személyi azonosítót kínál a Föld bármely polgárának. A Szovjetunió felbomlása után függetlenné váló balti állam az orosz közigazgatási modell helyett a finnt vezette be, de munkaerőhiány miatt azt még egy fokkal jobban digitalizálni kényszerült. Észtországban már most is csupán egyetlen azonosító elégséges minden állampolgári ügy elintézéséhez, állami szolgáltatások igénybevételéhez. Ezt születésekor kapja mindenki, még szavazni is tud vele, ha akar. A kiváló és költséghatékony megoldást jövőre kiterjesztik, így bárki számára elérhető lesz egy e-identitás, bárki lehet E-stonia állampolgára. A várakozások szerint a jelenleg 1,3 millió fős Észtország virtuális állampolgársága tízmilliós is lehet, elsősorban az unión kívülről érkezők által, akik az unión belüli lehetőségeket kívánják kihasználni az észt digitális ügyfélkapun keresztül. Ez nyilván nem jár együtt azzal, hogy ingyen nyugdíjat kaphatnának, vagy innentől ezzel a kártyával hozhatnának be sugárzóanyagot Pekingből az unióba. Ugyanakkor zökkenőmentessé tehető vele a cégalapítás egy (mind a rátákat, mind az adminisztráció fokát illetően) vonzó adózási környezetben, továbbá ez az első kézzelfogható megvalósulása annak az uniós direktívának, ami idővel minden tagállamban az észthez hasonló digitális állami adminisztrációt ír elő.
Az észtek persze már 1990 óta mindent megtesznek azért, hogy megőrizzék és növeljék előnyüket egy ilyen magas hozzáadott-értékű iparágban, mint amilyen az informatika, a digitalizáció. A „Tigrisugrás” és az eKool nevű kezdeményezések révén már gyerekkortól koncentráltan tanítják az informatikát és annak ésszerű hasznosítását az élet minden területén, ráadásul a gyerekek mellett a szüleiknek is. Az ebből leágazó mostani elhatározás két másik célt is szolgál. Egyrészt Észtországból is jelentős volt az elvándorlás, hiszen kicsi piac, az értékes képességeket pedig sok más környező vagy távolabbi ország jobb fizetésekkel tudja honorálni. Másrészt politikai motiváció is lehet az e-állampolgárság hirtelen kiterjesztésében: az ukrán helyzetet látva nem bíznak Oroszországban. Az ország lakóinak negyede-ötöde ma is orosz, integrációjuk pedig finoman szólva sem tökéletes, joggal tartanak tehát az észtek attól, hogy ők vágynának az orosz fennhatóság alá visszatérni passzív vagy aktív szerepvállalással. És noha ezer szál köti Észtországot a nyugathoz (például a NATO digitális hadviselési főhadiszállása is itt van), további stabilitási garanciák mindig jól jöhetnek. Ha az ország papíron tízmillióssá válik, és még jobban kötődik a világ különböző befolyásos vállalataihoz, akkor Észtország híveinek érdekérvényesítő képessége elégséges lehet a szomszédban dörmögő, korgó hasú medve elijesztésére.
Miniszterelnök úr, milyen érzés lenne százmillió állampolgár miniszterelnökének lenni?
Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon! |
Utolsó kommentek