Magyarország szinte teljes kormánya Kínában tárgyalt és a politikusok sikerekkel, megállapodásokkal teli utazó-bőröndökkel tértek haza. Igaz, a figyelmes újságolvasó azért megkérdezheti, nem pont ugyanezek a tervek kerültek elő újra és újra az elmúlt években is? Jogos a kérdés, ugyanis Kínából könnyű ígéretekkel, szándéknyilatkozatokkal és beruházási ötletekkel hazajönni, annál nehezebb azonban konkrét, igazán nagy volumenű üzleteket kötni.

„Hétfőn tárgyaltunk egy delegációval, egész jól haladtunk, végigmentünk a fontosabb pontokon, nagy volt az egyetértés, azt hittük célegyenesben vagyunk. Másnap visszamentünk a céghez, amennyire meg tudtuk ítélni a könnyen összekeverhető arcok alapján, teljesen kicserélődött a tárgyaló delegáció és elölről mentünk végig a pontokon. Ezt még lenyeltük volna, de szerdán jött egy harmadik csapat és megint mindent a rajtvonaltól kezdtünk.” Egy olyan üzletember mesélte a sztorit, aki rendszeresen üzletel Ázsiában, nem tekinthető nyeretlen kétévesnek. Elmondása szerint sokszor maga sem tudja, hogy a párhuzamos tárgyalásokon a vállalat különböző szintjeivel találkozik, vagy közben felbukkan a helyi önkormányzat csapata, esetleg a helyi pártszervezet vezetősége is, de újra és újra végig kell zongorázni a pontokat.

Kulturális különbözőségnek szokták nevezni, de magyar mércével, amit a kínaiak csinálnak az üzleti tárgyalásokon, az inkább lódítás és parasztvakítás. Amikor a magyar politikus csillogó szemekkel bejelenti, hogy Magyarország a kínaiak kelet-európai központja lesz, itt rendezik majd a kínaiak a kelet-európai konferenciáikat, Budapest lesz nekik Nyugat-Európa kapuja, a fő turisztikai célpont, itt működik majd a Bank of China regionális centruma, akkor a politikus azért mondja ezt, mert tényleg ezt hallotta a tárgyalópartnerétől. Más kérdés, hogy ilyeneket hall a cseh, a lengyel és a román politikus is.

Aztán megszületnek a csodálatos szándéknyilatkozatok, tegnap 12 együttműködési terv, ma 19 új elkötelezettség, holnap majd 24. Mindig az a kérdés, hogy effektív üzlet mikor lesz valamiből? Illetve, ami talán a legfontosabb:  mikor látunk valami olyat, ami nekünk, magyaroknak fontos. Oktatási cserékről, kínai cégek magyarországi megjelenéséről, kínai vasútépítésről a régióban mindig meg lehet állapodni, de mikor vesznek tőlünk a kínaiak valami értékeset? Államkötvényeket, infrastrukturális beruházásokat, pártízezer palack tokajit?

A keleti nyitás jól hangzik, és természetesen nagy potenciál van egy ennyire nagy és perspektivikus országban. A kereskedelmi kapcsolataink már ma is 7 milliárd dollárra rúgnak, sajnos azonban elég egyoldalúak. Két és félszer annyit importálunk, mint exportálunk.

Kína, akárcsak Oroszország egy hatalmas, speciális és emellett különös üzleti partner. Üzleti partner, de nem testi-lelki jó barát, nem lehet elsőszámú szövetséges. Paks-2, vagy a kínai tárgyalások kapcsán könnyű ráfogni a szkeptikusokra, hogy csak rossz történelmi beidegződések miatt tartanak ezektől a partnerektől. Nem igaz! Igenis, magyar szemmel nézve nem vonzó ezen államok hódító jellegű geopolitikai aktivitása, az érdekövezetek szélesítése, vagy erőszakos megtartása, legyen szó akár az egykori szovjet utódállamokban az oroszokról, akár Afrikában a kínaiakról. Nem vonzó az állam és a nagyvállalatok végletes összefonódása, az emberi jogok, a munkaerő-biztonság és a környezetvédelem lazább kezelése, az állami kontrollok mértéke, a hatóságok, a rendvédelmi szervek fellépése.

A legsikeresebb gazdaságok nyitottak, kreatívak, államaik demokratikusak. Kína és Oroszország nem az. Valóban vonzó, valóban hatalmas erőforrásaik vannak, Kínának humán erőforrása, Oroszországnak nyersanyagai. De nem előnyös nagyszabású megállapodásokra törekedni olyan országokkal, amik más dimenziókban mozognak. Egy ilyen megállapodás velük mindig sokkal összetettebb mint egy nyugati partnerrel. Valahogy mindig belekerül a nekünk legbecsesebb királylány keze, túl sok a barter-jellegű maszatolás.

Ha Magyarország sikerrel szeretne üzletelni Kínával, akkor meg kell érteni a kínaiaknak fontos projekteket, és szűken véve abban a körben, üzleti alapú megállapodásokat kell célozni. Például a mezőgazdaságban a modern farmgazdaságok kiépítését, az óhatatlan urbanizációs ártalom-csökkentést, ami leegyszerűsítve immár Kínában is környezet-védelmi beruházásokat indukál és az egyre agresszívebb fegyverkezést. A háromból az utolsó aligha pálya nekünk, de az első kettőben lehet keresnivalónk.

Kína még akkor is hatalmas lehetőség, ha most nagyon sok veszélyjelző lámpa is villog. Sok a fertőzött pénzügyi eszköz a gazdaságban, kockázat az árnyékbank-rendszer, az ingatlanpiaci lufi kipukkanása is esélyes. Az erőltetett beruházási programok egy részéről kiderült, hogy értelmetlen volt, rengeteg az etnikai, illetve osztályok közötti társadalmi feszültség. De Kína gazdag, biztonságos, egyre inkább építhet a belső fogyasztásra is.

Magyarország a keleti kapcsolatok újraélesztésében kicsit későn ébredt, de van esély a jó kínai kapcsolatokra. Ebben a világban számít a „baráti” múlt, Magyarország neve jól cseng Pekingben – ellentétben a magát központi hatalomnak nevező Kína közeli és távoli ősellenségeivel. Kína nyomul. Hídfőállásokat keres világszerte, európai kikötőket, afrikai bányákat, nyersanyagokat, vizet, patinás nyugat-európai autógyárakat, dél-amerikai olajtársaságokat vesz, táplálkozási szokásait tekintve: mindenevő.

Maguk a kínaiak közben továbbra is szokatlanok az európaiaknak, horoszkópoknak, szerencseszámoknak lehet jelentősége egy-egy tárgyaláson, a számok, az adatok pontossága mindig megkérdőjelezhető, az adott szó helyett inkább csak az aláírt szerződés jelent valódi megállapodást. Érdemes szokni ezt a világot. Kína, a kínaiak egyre fontosabbak lesznek az életünkben, még ha ezt nem is feltétlenül az államközi tárgyalások révén fogjuk testközelből megtapasztalni. Viszont bármennyire is tagadja ezt újabban a hivatalos politika, Magyarország nem ehhez a világhoz, hanem határozottan a Nyugathoz tartozik. Arra lennének a természetes szövetségeseink, azt a kultúrát értjük. 

Címkék: Kína keleti nyitás