A kormányfő friss bejelentése szerint nagyon rá fognak nézni a bankok körmére, létrehozzák az otthonvédelmi monitoring bizottságot, hogy ellenőrizze a devizahitelek elszámolási költségeit. Nézzük, mely pontokon érdemes kapirgálniuk!
De nem is ez a fontos, hiszen egy pénzügyi blog olvasóját sokkal inkább foglalkoztatja manapság, hogy miből lesznek megmentve a devizahitelesek és közvetve a gazdaság. Közelítsük meg a kérdést a négy fizetendő tételünk (tőke, kamat, kezelési díj, árfolyamkülönbözetek) felől.
Arra nyilván semmi esély, hogy a tőkét a bankok elengedik, vagy bárki átvállalná helyettünk. Futamidő hosszabbításról lehet szó, egyes „fix részletet” kínáló konstrukciók ezzel játszanak, elhúzzák vagy késleltetik a törlesztés idejét, csökkentve ezzel a havi terheket.
Kamatokra szóló kedvezményt meghirdethetne ugyan az állam, de nem teszi, túl bonyolult ez a piac ehhez, és ennek terhei is tetemesek lennének. Azt azonban a pénzügyi felügyelet számon kérhetné a bankokon, hogy kedvező piaci körülmények között igenis térjenek vissza a hitelfelvételkori kamatokhoz, amiket időközben jó néhány bázisponttal megemeltek. Az egykoron 4-5-6 százalékos lakáshitelek effektív kamata ma már simán lehet 6-7-8 százalék is, problémás ügyfeleknek meg még több: a bank fenntartja a módosítás jogát. Tegyük hozzá, hogy nem is vitathatjuk el tőle ezt a jogot, ellenőrízni azonban szabad, sőt kötelező is.
Fogyasztóvédelmi blogokban se vége se hossza a kezelési költségekkel kapcsolatos panaszoknak: „mi kerül ezen ennyibe?” – szól általában a nép hangja, és számon kérik az óriási irodaházakat, a céges autókat, a bónuszokat, a válság ellenére is tapasztalható jólétet. Persze a banki álláspont is megérthető: a hidegburkolónak sem csak a csempe és az anyagdíj fizetendő, hanem ott is van munkabér, ez lenne valójában a kezelési költség egy pénzintézetnél. Hogy ér-e havi 10 ezer forintot egy százezres törlesztő „lepapírozása”, vagy ez szimplán rablás, az nézőpont kérdése.
Végül nézzük a rettegett árfolyam témáját. Ha felmegy, akkor a havi törlesztés drágul. Ha lemegy… nos, sokan tapasztalhatják, hogy nem feltétlenül következik be ugyanolyan mértékű visszarendeződés. Mi lehet a magyarázat? Nem csak egy sima pénzváltásról van szó? Hidegvérű olvasóknak ajánlom a következő két ábránkat:
Az elsőn több mint 3 éves időtávon látszik a svájci frank középárfolyama, valamint egy most meg nem nevezett kereskedelmi bank által alkalmazott vételi és eladási árfolyama. Látszik, hogy ahogy megy fel a lila középárfolyam, azt követi a vételi és eladási is. Picike ábra ez, picik rajta a különbségek, ezért nézzük annak abszolút (kékkel), illetve százalékpontban kifejezett (piros) mértékét.
Értelmezzük az ábrát: miközben 2007 végén még csak 2,5 százalék volt a a frankhitelek törlesztésénél alkalmazott úgynevezett banki konverziós ráták eltérése közötti marzs, addig a válság kulminálódására ez felfutott 4 százalék-ra. És onnan soha nem esett vissza, még a viszonylag békeidőnek számító 2010-ben sem. Figyelemreméltó azonban az is, hogy 2008-ban, a válság kitörése előtt, mikor a frank árfolyama éppen gyengült a forinthoz képest, a meg nem nevezett kereskedelmi bank abszolút mértékben szépen fokozatosan emelgette ezt a tételt, minden külön értesítés nélkül, miközben a frank bankközi piacról való „elfogyásának” semmilyen jele nem volt. Azért sem írjuk le a bank nevét, mert az eset nem egyedi, hasonlót tapasztalhatunk minden banknál. Az a speciális árfolyam, amivel a devizás hiteleket ügyfeleik felé elszámolják, marzsát tekintve az utcai pénzváltók gyakorlatával vetekszik (miközben fizikailag frank nem cserél gazdát). Mi ez, ha nem extraprofit? Összefoglalva: a helyzet az, hogy 2007-hez képest jelenleg – függetlenül minden piaci folyamattól, s attól is, hogy a frank drága-e avagy olcsó – egy bank frankonként 3 forinttal többet kér. Ez egy átlagos autóhitelnél kb 1000 forint plusz költség havonta, egy komolyabb lakáshitelnél pedig akár 3000 forint. Egy gyerek egyheti menzája.
Nos ez az a tétel, amit az állam a legegyszerűbben tudna szabályozni . A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete például azt mondhatná, hogy a marzsnem lehet több 1 százaléknál, vagy ne adj isten az MNB visszaállítaná frank tekintetében az állami devizakereskedelmi monopóliumot. Durván hangzik, de ésszerű, mert ez olyan tétel, ami közvetlenül semmi olyan banki költséggel vagy kockázattal sem indokolható, ami ne csapódott volna már le más tételekben. Nem ördögtől való ötlet, a lengyelek éppen a napokban tervezik törvénybe iktatni.
Ha létrejön az otthonvédelmi monitoring bizottság (melynek neve inkább hasonlít egy betörésvédelmi távfelügyeleti rendszerre), akkor rögtön kezdhetné ezzel a tétellel. Halkan jegyezzük meg: a PSZÁF feladatköre erre egyébként magától is kiterjed, nem kell feltalálni a spanyolviaszt.
Utolsó kommentek