A Magyar Állam január közepe és március vége között szeretné értékesíteni a TakarékBank többségét, de egyúttal venne is újabb bankot, legalább is a Raiffeisen Bank csak úgy kerülhet - állítólag már január közepén - a Széchenyi Bank tulajdonába, ha ahhoz az állam is masszív  pénzbeli segítséget ad. Mindkét ügyletet zavarba ejtő gyorsasággal bonyolítanák le, mintha élet-halál kérdése lenne, hogy a választásokig nyélbe üssék azokat.

2008 előtt a bankok értékesítése gyakori, normál tranzakció volt a régióban. Volt, aki még a piacra igyekezett, vagy méretet akart növelni, azaz célpontokat keresett. Mások éppen stratégiát váltottak, „feladták”, más üzleteikre összpontosítottak, vagyis volt eladó is, vevő is bőven. Ez ma már nincs így, kevesebb a vevő, de ők ugyanolyan körültekintőek, sőt talán még óvatosabbak, mint régen. Vagyis egy dealhez sok idő és sok jó szakember (jogász, tranzakciós tanácsadó) szükséges.

Az olyan nemzetközi, nyilvános pályázat, vagy más néven tendereztetés, mint amilyen a TakarékBank eladása is lesz, bonyolult folyamat, de megéri, általában jobb árat eredményez, mint egy szűk, meghívásos eladás. Amikor kevés a lehetséges vevő, akkor sokkal gyakrabban tud a vevő speciális tárgyalási technikákkal élni. Gyakorlatilag könnyen az lehet a mentalitása, hogy „nem létszükséglet nekem a bankvásárlás, jó nekem a nyugalom is, de ha nagyon jó árat kapok, akkor vásárolok.” Ha azonban igazi verseny van, akkor az ilyen mentalitású vevőjelölt úgysem ér oda.

Az eladási folyamat is kiszámíthatóbb, ha van egy előre pontosan rögzített menetrend, mert a face to face tárgyalásokon mindig nehézkes az időpont-egyeztetés, a napirendek konszenzusa, az újabb és újabb csontvázak kezelése. Minden tranzakció olyan, mint a házépítés, minden sokkal bonyolultabb annál, mint eleinte látszik, és ahogy beesik egy csúszás, már hatványozottan nehezedik a helyzet.

A kitűzött 2 hónapos menetrend helyett egy igazi pályázat valójában a bejelentéstől az aláírásig legalább 6, de inkább 9 hónap, vevőjelölteket kell keresni, ki kell találni, hogy mivel lehet röviden kedvet csinálni a portékához. A TakarékBanknál külön kérdés, hogy az egészen speciális állami szabályozási kockázat mentén hogyan készíthető olyan reális értékelés, üzleti terv, amely a folyamat alapja lehet.

Amikor megindul a folyamat, a potenciális vevők 2-3 oldalas bemutatóanyagot, úgynevezett teasert kapnak az eladást vezénylő tanácsadótól. Az érdeklődők szándéknyilatkozatot írnak alá, titoktartást vállalnak és megkapják a részletes információs memorandumot. Amelyik vevőnek a részletek megismerése után is érdekes marad a bank, azzal indul el az érdemi munka. Az igazsághoz tartozik, hogy sokan bejelentkeznek a folyamatba valós szándék nélkül, pusztán azért, hogy jobban megismerjék a konkurenciát.

A vevőjelölteknek sokszor már ebben a fázisban is kell adni egy előzetes ajánlatot, árat, fizetési struktúrát. Ez nem kötelez ugyan semmire, de mégis mindenki komolyan veszi. Hiszen, mindenki attól tart, hogy amennyiben túl keveset mond, nem hívják meg, ha túl sokat, akkor pedig kellemetlen kufárkodás lesz nagyon levinni a végső árat.

Kedvezőtlen esetben kevés a vevő, de ha van megfelelő mennyiségű komoly érdeklődő, akkor az eladó készít a számára elfogadható, szimpatikus vevőkről egy short listet és 3-5 vevőt beenged az adatszobába, amely lehet valóban egy nagy szoba, tele papírokkal, de ma már sokkal inkább egy folder és benne fájlok rendezett tömegei.

Az adatszobában mindenféle belső szabályzat, pénzügyi jelentés, jegyzőkönyv, hatósági vizsgálat elérhető, és természetesen egyedi szerződések, vagy ha ezt a banktitok nem teszi lehetővé, akkor szerződés-minták. A vevők általában nem csak saját munkatársaikkal, hanem jogászokkal, auditorokkal végzik az átvilágítási munkát.

A vevők ezen kívül egy klasszikus bankeladás során találkozhatnak a menedzsment tagjaival és akár vak vásárlások, fióklátogatások révén is tájékozódhatnak, aligha kell hangsúlyozni, hogy amennyiben két hónap van az egész folyamatra, ez aligha fog beleférni. Ilyenkor a vevő felsővezetése is úgy érzi, hogy bele kell folyni a munkálatokba, prezentációkat hallgatnak meg a fejesek, bár természetesen olyan szinten nem tudnak elmélyedni az ügyekben, mint a tranzakción dolgozó munkatársak. Jó esetben a folyamat végén még mindig van egy-két valódi vevő, amellyel az árban és a szerződés szövegében kell megállapodni.

Hiszen egy bank sohasem csak egy forintban meghatározott vételár, hanem felelősségek sora, kit illet egy esetleges büntetés, egy előkerülő csontváz, az eladó szeretne ezekkel a későbbiekben már nem nagyon foglalkozni, a vevő pedig szeretne a régmúlt kockázataitól védett lenni. Általában ez az egyeztetés is igen hosszú, ráadásul a kialkudott árat mindig módosíthatja a külső környezet változása.

Ha mindenben sikerült megegyezni, eredményt lehet hirdetni és a sajtónak be lehet jelenteni a döntést. Valójában még a bejelentéssel sincs vége a folyamatnak, a vevő ilyenkor még rácsodálkozik bizonyos kockázatokra, próbál vételárat csökkenteni  A folyamatba még beleszólhat a Gazdasági Versenyhivatal, vagy a Magyar Nemzeti Bank, de azért innen már elég ritka a kellemetlen fordulat, az elállás.

Maga a végső adásvételi szerződés több száz oldalas lehet valamennyi melléklettel, mindenféle opciók, felelősségek, struktúrák pontosan le vannak írva benne. A legfontosabb pillanat talán a pénzügyi teljesítés, a vételár érdemi részének átutalása, de valójában vevő és eladó akár még ezután is évtizedekig kapcsolatban marad, felelősségeket oszt meg, kártérítéseket követel. Bankot nem könnyű eladni. Két hónap alatt különösen nem. Hacsak, nem egy már jó előre megírt forgatókönyvről van szó, amelyen a nemzetközi tender csak díszcsomagolás.

A vázolt menetrend természetes kellene, hogy legyen fordítva is, azaz, ha az állam fizet be egy bankvásárlásba. Nehezen hihető tehát, hogy a Raiffeisen/Széchenyi Bank közötti ügyletet valóban nyélbe ütik január közepén, hacsak nem előzte azt meg már egy több hónapja folyó és részletekbe menő, már az árat is magában foglaló egyeztetés.

Címkék: adásvétel bank Raiffeisen Takarék