A banki devizahitelekkel kapcsolatos vita állandó eleme ma is, hogy a pénzintézetek és a hitelközvetítők megfelelően tájékoztatták-e az ügyfeleket a frank- és a jenhitel kockázatairól, az ahhoz kapcsolódó terhek lehetséges változásairól. Utólag már értelmetlennek tűnhet keresni a felelőst, hiszen mindenki ludas a dologban, de akad azért olyan érv, amely elbillenti a mérleget egy irányba.
Tíz banki nyilatkozatból kilenc arról szól, hogy a devizahiteleket ajánló ügyintézők mindvégig megfelelő felvilágosítást adtak és korrekt módon kínálták párhuzamosan a devizaalapú ajánlatokat a forinthitelekkel. A svájcifrank-hitelesek közül viszont tízből kilencen megesküdnének, hogy a banki ügyintéző vagy egy ügynök unszolására választották a jelenleg életüket megkeserítő kölcsönt egy forinthitel helyett. Nem tudhatjuk, hogy az igazság kinek az oldalán van, és ki emlékszik rosszul. Az mindenesetre gyanús, hogy a Corvinus Egyetem docense, aki egy átlagügyfélnél nyilván jártasabb a pénzügyekben, nemrégiben felidézte, hogyan beszélte rá egy autókereskedő – készpénzes fizetési szándéka ellenére – egy svájci frankos autóhitelre 2002-ben, s milyen erős akarat kellett ahhoz, hogy ellenálljon egy rámenős banki frank ajánlatnak a válság küszöbén, 2008 októberében.
Ha visszagondolok saját esetemre, én is úgy emlékszem, hogy 2005-ben, amikor felvettem a svájcifrank-alapú személyi kölcsönömet, az ügyintéző legfontosabb érve a kétféle hitel közötti kamatkülönbség volt, az árfolyamkockázattal kapcsolatban pedig csak annyi hangzott el, hogy akkor is jól járnék, ha az akkoriban 160 forint körül járó svájci deviza véletlenül ismét elérné korábbi 180 forintos történelmi csúcsát.
Ha csupán hitvitát nyitunk, akkor sosem tehetünk pontot az ügy végére, holott lenne egy kézenfekvő, bár elég munkaigényes módszer, hogy kiderüljön: a hitelfelvevők vagy a bankok kollektív emlékezete áll-e közelebb a valósághoz? Ehhez az eddig a vitát távolról személő PSZÁF-nak kellene végre aktivizálnia magát. Vizsgálja meg, hogy a pénzintézetek milyen érdekeltségi rendszert működtettek hitelezési politikájukban! Mekkora jutalékkal honorálták a banki ügyintézőket, a pénzügyi közvetítőket, az ingatlan- és autókereskedőket a svájcifrank-, az euró-, illetve a forinthitelért? Gyanúm, hogy ugyanakkora összegű forinthitel elpasszolásáért talán nem is járt semmi ,vagy mondjuk csak százezrenként ezer forint, míg hasonló summájú devizás kölcsönért ötezret vagy akár tízezret is kaphatott az autókereskedő vagy a bankfiók alkalmazottja. Ha ez bebizonyosodna, akkor ez erősen kétségbevonná a mégoly megfelelő tájékoztatási kényszer hatását, amire a pénzintézetek hivatkoznak. Ha nincs szignifikáns különbség, akkor az ügyfelek emlékezete torzít.
Ha nem foglal állást a PSZÁF a történtek feltárásában, akkor nem lehet majd megfelelő tanulsággal lezárni a gátlástalan frankhitelezés vagy – a másik nézőpont felől közelítve – a frankban való gátlástalan eladósodás dicstelen korszakát.Enélkül nem derül ki, hogy a banki termékek értékesítését befolyásoló érdekeltségi rendszernek volt-e piactorzító hatása, és ami fontosabb, nem fogalmazódik meg a tanulság, hogy miként kellene kialakítani a jövőben egy fogyasztóbarát szabályozási környezetet.
Utolsó kommentek