A pénz egyik legfontosabb forrása a munka, ebben Viktortól Ferencig mindenki egyetért. Nézzünk pár érdekes adatot, és a száraz statisztika mögötti magyar valóságot is!

Örömteli hír, hosszú évek után Magyarországon a munkanélküliségi ráta az uniós átlag alá csökkent. Nálunk 7,4 százalék, az unióban 9,8. Sajnos az információhoz rögtön hozzá kell tenni még két fontos dolgot. A csökkenés egyik oka a közmunka-programban keresendő. Természetesen azt mindenki tudja, hogy ez azért nem piaci foglalkoztatás, ebből nem lesz adóbevétel, de talán nagyon károgni sem érdemes. Ha a munkát szervező illetékesek komolyan veszik a feladatukat, lehet belőle közjó, biztosan mindenhol lehet értelmesen hasznosítani a közmunkások munkaerejét. És nagyon halkan azt is ki lehet mondani, hogy sajnos a közmunkások jelentős része amúgy sem lenne képes a hazai minimálbérnek megfelelő értéket megtermelni a piacon, vagyis nem képzelhető el a piaci foglalkoztatásuk. Képzetlenül, rossz munkamorállal, egészségtelen életmóddal sajnos nem mindenki képes részt venni a modern gazdasági folyamatokban.

A másik talán még fontosabb zárójel, hogy Magyarországon hiába csökken a munkanélküliség ilyen szépen, ha közben az aktivitási ráta ennyire alacsony. A velünk azonos méretű uniós országokban, legyen a példa Csehország, nem azért dolgoznak egymillióval többen, mert alacsonyabb a munkanélküliség, hanem mert 10 százalékponttal magasabb az aktivitás, több ember szeretne egyáltalán dolgozni. Ha 10 millió emberből 4 millió szeretne egyáltalán dolgozni, akkor sokkal kisebb lesz a teljesítmény, mintha 5 millió.

Ezek a számok. Mögéjük nézve meglepő trendek lelhetők fel. Magyarországon sokan még akkor is a munkanélküliséget választják, ha nincs utána hova menniük. Nagyon érdekes ennek a pszichológiája, és nehéz értékítéletet alkotni. Meggondolatlan, túlzottan impulzív a magyar munkavállaló, vagy önérzetes, felemelt fejjel járó ember? Ki-ki eldöntheti. A BNP Paribas Cardif képzett álláskeresők körében végzett kutatása azt mutatja mindenesetre, hogy a munkájukat hirtelen elhagyó érintettek többsége utólag már úgy emlékszik vissza a munkahelyére, hogy ott emberileg jól érezte magát. Mégis egy főnöki beszólás, megaláztatás, igazságtalannak vélt döntés (munkaidő-beosztás, vagy az azonos munkakörben dolgozó kolléga nagyobb anyagi juttatása), alacsony fizetés és egyéb sérelmek miatt sokan ezzel az egzisztenciális bizonytalanságot is vállalva inkább felmondanak.

Talán meglepő, talán nem, de aki elveszti a munkáját, az Magyarországon nem a klasszikus csatornákban (munkaügyi központokban, fejvadász-cégekben, munkaerő-kölcsönzőkben) bízik, hanem sokáig csak a személyes kapcsolatrendszeréhez nyúl, aztán megpróbál mindenféle hirdetésekbe (sajtó, online) kapaszkodni. Saját erőből ugyanakkor senki nem finanszíroz átképzéseket és továbbképzéseket, ha pedig ilyenekhez jut közpénzen, azokat utólag teljesen haszontalannak ítéli.

Ám aki kapaszkodó nélkül hagyta el a munkaerőpiacot nagyon nehezen talál vissza. Hamar anyagi gondjai lesznek, és ilyenkor választania kell, hogy mit fizet és mit nem. Vélhetően a fogyasztó tudatos, mert ahonnan könnyen kizárható a fogyasztásból, azt fizeti a legtovább (tévé, internet, mobiltelefon) és ahonnan nehezen, azt hagyja abba azonnal (áram, víz, közös költség). Az elmúlt évek hitelezési viharai kapcsán azt lehetne gondolni, hogy a törlesztőket is azonnal leállítják a bajba kerülők, de érdekes módon, ezt viszonylag sokáig igyekeznek tartani.

Mindenféle híreszteléssel szemben, Magyarországon igenis segít a végzettség az álláskeresésben. Bár időről időre visszatérő panel a munkaügyi híradásokban, hogy a semmire sem jó bölcsész diplomák helyett mennyivel inkább lenne szükség szakmákat kitanuló munkavállalókra, mégis a munkanélkülivé váló diplomások általában könnyebben helyezkednek el, mint a munkanélkülivé vált szakképesítésűek.

Talán meglepő, de még a komoly gondban levőknél is igen alacsony a mobilitás. Az emberek nem költöznek a munkáért, de nem is hajlandók ingázni igazán. Valahol egy óra körül van az a határ, amit még hajlandóak egy irányba utazással tölteni a munkahely felé. Mindez egyfelől irracionális, hiszen azért jobb bulinak tűnik napi 2-3 órát zötykölődni valamerre, mint adósságspirálba keveredni. A magasabban képzettek többet is hajlandók utazni és jobban is ki tudják használni az utazással töltött időt. Telefonálással, vagy aki közösségi közlekedéssel megy, olvasással, míg az alacsonyabban képzettekre inkább jellemző, hogy csak „néznek ki a fejükből” munkába menet és jövet.

A munkahelyhez közel költözés nem jellemző, pedig abban is lenne ráció. A Beatrice örökérvényű gondolataiból kiindulva, ha az ember élete naponta 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás, akkor a munka és az alvás mennyisége adott. 8 óra szórakozás csak az otthon dolgozóknak adott, de aki 1,5 órát utazik a munkahelyére, annak már csak 5 óra marad az általa kedvelt tevékenységek végzésére. Sokan az ébren töltött idejük 10 százalékát utazással töltik, így hihetetlen időmegtakarítást érhet el az, aki nem 1,5, hanem 0,5 órára lakik a munkahelyétől.

Végül egy érdekesség, Miközben a világon sokfelé terjed a részmunkaidős foglalkoztatás, Magyarországon egyetlen korosztály van, amelyik ezt pozitívan ítéli meg, a 30-39 év közötti nők, vagyis elsősorban a kismamák. Minden más kohorszban szinte mindenki más kényszerből részmunkaidős, vagyis keresne teljes munkaidős állást, de valamilyen leépítés, vagy a munkáltató anyagi lehetőségei miatt csak így kapott munkát.

Címkék: munkanélküliség munkahely