Ment-e a világ elébb az elmúlt harminc esztendőben? Vörösmarty Mihály e kérdést még a könyvekre fogalmazta meg, érdemes volt-e annyi könyvet megírni, kinyomtatni. Mi most azon merengünk, hogy előrébb járunk-e a korrupciós technológiák területén?

Vajon hatékonyabb gazdaságban élünk, ha már nem az a módi, hogy a munkástól a vezetőig mindenki hazahordja a vállalat javait, és minden csip-csup ügyintézésért, hiánycikkért le kell valakit fizetni? Mi a jobb, ha a korrupció a mindennapok része, vagy, ha kevesek játékszere? Természetesen nem szűnt meg a mindennapi korrupció sem, csak új fajtái vannak, és valahol mindent behálózva Magyarországon is kialakult a state capture, a foglyul ejtett állam! Ahol üzleti és politikai körök összefonódnak és a döntéshozatal sok szintjén képesek elirányítani a folyamatokat.

Valószínűleg a különböző korrupciókutató intézetek nem tudnak ilyen folyamatot kimutatni, de az szinte biztos, hogy ebben a szép új világban kevesebben lopnak, kevesebben korrumpálnak és kevesebben korrumpálódnak. Csak éppen a kevesek ebből többet szereznek.

Ha egy harminc évvel ezelőtti pontból indulunk ki, akkor a még éppen működő, de már haldokló nagyvállalatok világába csöppenünk (ezeket hordták szét egy utolsó nagy lendülettel a polgárok). A munkás a csavarhúzót vitte haza, a vezérigazgató vitte az életképes vállalati elemeket, a párttitkár meg kisíbolta a gyárnak helyet adó ingatlant. Harminc éve még a korrupciónak olyan melegágyai működtek, mint a tanácsok, az IKV-k, az autószervizek, és még tomboltak a korrupciót végzetesen kiszélesítő hiányjelenségek, a sorban állások. Az új autóért, a telefonért, vagy akár csak a minimális egészségügyi ellátásért. Döbbenetes, hogy a felsorolásban van olyan, ami semmit sem változott, míg máshol teljesen eltűnt a hiány és a korrupció.

Régen minden ügymenetnek ára volt, semmi nem működött olajozás nélkül, mindenki készpénzt használt, és a sok korrupt autós vizsgáztató, beszerzési vezető, vagy valamilyen kis szemétdombon kiskirály tanácsi alkalmazott mindebből csak megélt, de nem lett milliárdos.

Ronda világ volt, ne sírjuk vissza! Majd jött az átmenet és tartott vagy 20 évig. Egy vadhajtásokkal teletűzdelt konszolidáció. Amikor az új világrendben még senki nem volt nagyon otthonos, nem tudott nagyon elszemtelenedni, ráadásul a beérkező nyugati szereplők átmenetileg tisztaságot is vittek a rendszerbe. Ahogy sokat lendített a közállapotokon a fejlettebb fizetési kultúra, a bankkártya, az átutalás, „na ezt tedd el a kasszából Misi, ha tudod!” Ugyanakkor tomboltak a korábbi politikai hatalmukat gazdasági pozíciókba átmentők, vagy a szolgálati háttérrel rendelkezők, akik ismerték egymást, összejátszottak, zacskókban vitték a 10-20 százalékokat. Ha pedig nekik kicsit nehezebb volt, akkor az őket kiszorító erők nem eltüntetni szerették volna a korrupciót, hanem átvenni. Az új erők háttéremberei tanulni szerettek volna, igazodni a meggazdagodás és a pártfinanszírozás bevált módszereihez.

Az ilyen szisztémában megint viszonylag sokan lopnak, csak ki-ki a vállalati hierarchiában, a pártban, az állami intézményben betöltött szerepe szerinti mértékben. Egy saját büdzsével rendelkező terület vezetőjéhez már beszámlázhatott a baráti tanácsadó, vagy érkezett valami túlszámlázott beszerzés, esetleg a vezető maga hozott létre egy kft-t a cége és a vevője, a cége és a beszállítója között. Feljebb meg még nagyobbak voltak a dealek, az okos megegyezések.

Mindezen sok pitiáner jelenség csírájában még biztosan itt van, elsősorban az önkormányzati világban, az üzlethelyiségek, a lakások, a megrendelések világában, de a nagy pénz már nem itt van.

A state capture, az üzleti és a politikai világ összefonódásában az a döbbenetes, hogy itt minden legális. E világ sikercégei nagy, jól működő, sok embert foglalkoztató legális vállalkozások. Ők sokat dolgoznak és nyereséget termelnek, a profitból pedig tulajdonosaiknak legális osztalékot fizetnek.

Akkor mi itt a baj? Gyakorlatilag minden. Ebben a rendszerben minden fertőzött. A kiírásokat megnyerő, állandó győzteseket az amúgy szakmai kiválóságokból álló, minden jogszabályt betartó elbírálók mindig kiválasztják. Ügyeiket mindenki önmegfelelésből is támogatja. Nem kérdez senki rá a túlárazottságra. Mindig meg lehet ezer oldalas tanulmányokban indokolni, hogy miért kellett ilyen sokat fizetni a nyertes cégnek. Olyan sokat fizettek ugyanis, hogy még ilyen tanulmányokra is telik.

Ráadásul mindenki ingyen dolgozik neki, az állami oldal közbeszerzői, elbírálói, döntőbizottságok tagjai nem kapnak ezért baksist, ingyen és bérmentve azért igazodnak, hogy megtarthassák az állásukat. Ez is egyfajta egzisztenciális kiszolgáltatottság, de nem a meggazdagodás, hanem a fennmaradás a tét.

Lehet, hogy idővel ezek a kiválasztott cégek szakmailag is jók lesznek, mert sokat dolgoznak, valóban tapasztalatokat szereznek. Ám amíg idáig eljutnak, nem a szakmai kiválóság, hanem a politikai támogatás viszi őket előre. Egy baj van csak, és ez ölheti meg a magyar gazdaságot. Hogy a politikai támogatás a ma már nem létező hegyeshalmi határon nem tud átkelni. Addig mindenható, de az exportpiacokon, a nemzetközi pályázatokon, a nagy globális versenyben semmit nem jelent.

Címkék: korrupció