Az elmúlt öt évben többszázezer magyar munkavállaló, sokszor családostul költözött ki Nyugatra, a legtöbben talán Londonba, de szintén nagyon sokan Németországba, illetve Ausztriába, hogy a jobb megélhetés reményében kint keressenek boldogulást. Talán nincs is olyan kérdés, amelyet annyira egységesen látna a baloldali és a jobboldali értelmiség.

Vagyis a láttatás szerint ez rémes, maga a nemzethalál, itt hagynak bennünket a legjobbjaink, és nagy többségükben vissza sem térnek soha. Pedig a képet érdemes sokkal árnyaltabban látni, és ha őszintén beszélünk a kérdésről, akkor nagyon sok örömteli elem is van ebben az egészben.

Kivándorlási hullám és kivándorlási hullám között óriási különbség van. Az első nagy kitántorgás során, amikor a régi Magyarország területéről az 1910-20-as évek során évi 100-200 ezer ember vándorolt ki, döntően az Egyesült Államokba, sok volt a pozitívum, hiszen a legreménytelenebb helyzetben levők kaptak valódi reményt és enyhült a hárommillió koldus országának kilátástalan társadalmi összképe.

Az 1956-os gyors menekülés után viszont űr maradt, hiszen azok mentek el, akik reményt adhattak volna az országnak, a bátrak, azok, akik hittek önmagukban, akik hittek a demokrácia és a szabadság erejében, sok fiatal tehetséges ember.

Mi az, ami a mostani helyzetben tényleg aggasztó? Elsősorban a távozások fő okai, vagyis a hazai kilátástalanság, az, hogy egyes régiókban, egyes foglalkozásokban, egyes korosztályokban tömegek érzik úgy, hogy Magyarországon esélyük sincs a normális megélhetésre. A skála elég széles. Van, aki azért költözik, mert annyira képzetlen, hogy itthon a munkájáért nem remélhet többet, mint a megélhetéshez nem elégséges minimálbér. Más esetleg annyira képzett, hogy szofisztikált munkájához, speciális szakterületéhez, vagy kutatási területéhez itthon nincsenek intézmények, megfelelő minőségű eszközök.

Aggasztó továbbá az is, ha a Magyarországon jó képzést nyújtó szakmákból vándorolnak ki tömegesen a munkavállalók, mert a nálunk sokkal gazdagabb, de a szakképzésben gyengébb országok könnyedén elszívják a munkaerőt. E sztorira a mintapélda a Norvégiában dolgozó magyar orvosok serege, de hasonló a CNC-gépkezelők elszívása Németországba, pedig erre a szakmára az itthoni gépipari cégeknél is nagy szükség lenne.

És akkor térjünk át a kép árnyalására, vagyis a pozitívumok keresésére! De mi lehet abban pozitívum, hogy a képzett magyar tanárok, bölcsészek, kommunikációs szakosok, vagy a képzetlenebb szakmunkások, segédmunkások Londonban csapolnak sört, Ausztriában főznek virslit, vagy Németországban végeznek építőipari segédmunkát?

Egyrészt egy pillanatra felejtsük el a nemzetben gondolkodást és gondolkodjunk egy tágabb közösségünkben, az unióban. Ezek az emberek javarészt itthon, azaz az Európai Unión belül dolgoznak, itt termelnek hozzáadott értéket. Ennek az egész nagy európai szövetségnek a lényege a munkaerő, az áru, a tőke szabad áramlása és a vállalkozások szabadsága. Úgy látszik hosszú évek immobilitása után mi is bekapcsolódunk ebbe a vérkeringésbe, arra még büszkék is lehetünk, ha úgy tűnik, sok helyen megálljuk a helyünket! Gondolkodjunk tovább! Európa nálunk dinamikusabban növekvő országai, így Lengyelország, vagy éppen Románia egészen biztos, hogy nagyobb arányban küldtek munkavállalókat, előbbiek az angol és az ír építőiparba, utóbbiak az olasz, spanyol, francia iparba, mezőgazdaságba, szolgáltató szektorba. A lengyelek negyvenmillióan, a románok húszmillióan vannak, mi már tízmillióan sem. Mégis összehasonlíthatóak a folyamatok, mert a lengyelek és a románok nemzetgazdaságilag sokkal jobban érezhető módon exportáltak munkást és importáltak jövedelmet Nyugatról. Mintha nem vált volna ez az egész ezen országok kárára!

De nem csak a szegény keleti rokonok példáit érdemes megnézni, az írek, a hollandok, az északiak szintén rettentő mobilisak, részben az anyanyelvi, vagy a kiváló tanult angoltudásuk révén rengetegen tanulnak, vállalkoznak, munkát vállalnak a globális versenyszektorban, akár az unión kívül is, például az Egyesült Államokban. Itthonról persze joggal mondjuk azt, hogy ez egy kicsit más, mert ők tapasztalatot szereznek, aztán majd hazamennek, és amúgy sem mosogatni mennek külföldre, hanem nagyobb hozzáadott értékű munkát végeznek. Lehet, de higgyük el, hogy valójában ezekben az országokban is agyelszívásról, végzetes kivándorlásról cikkeznek az újságok – ott sem boldogok ettől az egésztől a politikusok.

Kár tagadni, valóban kicsit bugyuták azok a magyar remények, illetve oktatófilmek, hogy majd a Túró Rudi, az Unicum, vagy a szárazkolbász hiánya hazacsábítja a legjobbjainkat, de azért mégis van ilyen is. Nem igaz az a legyintés sem, hogy úgysem jön haza senki.

Ha egy nővérke és gyári munkás férje tízszer annyiért dolgozhat Londonban, itthon pedig gond volt a létfenntartás, akkor nem valószínű, hogy visszatérnek, de azért a külföldön levők közül sokan itt fognak élni. Például azért, mert a családfő eleve csak ingázik, a családja itthon van, ő pedig öt napig dolgozik egy burgenlandi vegyesboltban. Más hazajön, mert jó volt a tengerjáró hajón sokat keresni, de szeretne itthon családot alapítani, magyar lányt/fiút szeretne fogni. Megint más olyan sikeres lesz, hogy megtehetik azt, hogy egy idő után hazajöjjön és itthon legyen próféta, és közben lássa idős szüleit, vagy éppen csak a barátait. És az ilyen visszatérők nagyon értékes vállalkozók lehetnek, ráadásul versenyképes nyelvtudást szereznek százezrek, ebben pedig biztosan jól jött egy kis felzárkóztatás.

Visszatérő elem a kesergésben az is, hogy a külföldön dolgozók járulék-fizetései hiányoznak a nyugdíjrendszerből. Ebben van igazság, de a képlet korántsem olyan negatív. Az Európai Unióban annak megfelelően, hogy ki hol dolgozik, a későbbi nyugdíj-jogosultság is arányos lesz. Vagyis, aki sokat fizet az angol nyugdíjrendszerbe, az később nagyobbrészt onnan is kapja majd a nyugdíját. Ez pedig alapvetően nem egy rossz munkamegosztás, hiszen bár ma sem könnyű a nyugdíjhelyzet Magyarországon, de ahogy nő az eltartottak aránya az eltartókhoz képest, 10-20 év múlva még sokkal nehezebb lesz a rendszer fenntartása. Vagyis nem akkora tragédia, ha most hiányoznak a befizetések, ha a későbbiekben ez tehermentesíti a magyar rendszert.

Ráadásul azért abban is lehet bízni, hogy bár a magyarok hazautalásai nem olyan jelentősek, mint elmaradottabb országokban (egy arab országban dolgozó pakisztáni olajmunkás fizetéséből olykor egy egész falu megél otthon), de a kinti keresetekből lesz hazai fogyasztás. Magyar lakásra gyűjt a Németországban dolgozó család, vagy csak egyéb módon kicsit segíti a szülei itthoni életét, sokféle metódus van, de biztosan sok magyar fogyasztás is keletkezik az angol, vagy éppen német jövedelmekből.

Van tehát pozitívum is a sok kivándorlóban, de azért ne tévesszünk pályát, arra semmiképpen se legyünk büszkék, ha nagyon sokan azért menekülnek itthonról, mert pályájuk kontraszelektált, az állam rátelepszik, vagy csak a reális növekedés hiányzik.