Az elmúlt négy évben tagadhatatlanul javult a magyar foglalkoztatási helyzet. A kormányzat természetesen ezt elsősorban a saját sikerének érzi. A szkeptikusok a közmunka és a külföldre menekülő magyar munkavállalók adatainak torzító hatásáról beszélnek. A semleges szakemberek pedig nem feledkeznek meg a 2008-2009-es válság utáni mélypontot követő óhatatlan fellendülésről, konszolidációról sem. Igyekeztünk semlegesen megközelíteni a témát, hogy lássuk, örülhetünk vagy sem.

Mi történt négy év alatt? A 2020-ig ígért egymillió, illetve a később emlegetett, 2014 végéig elérhető 300 ezer piaci munkahely időarányos része ugyan biztosan nem teremtődött meg, de vannak biztató számok. A legutóbbi kormányváltás óta 3,6 millióról, 3,72 millióra nőtt a foglalkoztatottak száma, és ezen felül, 68 ezer főről, 168 ezer főre nőtt a közmunkával foglalkoztatottak száma. Végül a hivatalos adatok szerint megduplázódott – 50 ezer főről, 100 ezer főre nőtt – a külföldön dolgozó magyarok száma. Alighanem ennél nagyobb számról van valójában szó, de nem megfelelőek a statisztikák, így ebből lehet csak kiindulni. Ezt bőven ki is használják azok, akik félmillió kivándorlóról beszélnek, egybemosva munkavállalót, diákot, hozzátartozót, mindenkit.

Az nem lehet kérdés, hogy a magyar gazdaság legnagyobb rákfenéje az alacsony aktivitás. Szándékosan nem foglalkoztatást írtunk, hiszen más európai országokkal összehasonlítva nem a munkanélküliség a magas, hanem az inaktivitás. Szintén pontosan látszik, hogy van egy hatalmas illeszkedési probléma.

Egy képzett nyugat-magyarországi, vagy közép-magyarországi (leginkább fővárosi) lakos könnyen szerez munkát. Ugyanakkor a munkát keresők képességei, térbeli elhelyezkedése és mobilitása strukturálisan eltér a munkaerőt keresők igényeitől. Kik vannak a legnehezebb helyzetben? A nagyon alacsonyan képzettek, a fiatalok, a nyugdíj előtt állók, illetve a szülésből visszatérő nők. Mindazonáltal azt is látni kell, hogy ez korántsem Magyarország specifikus probléma. Például számos mediterrán országban szerveztek az elmúlt években tömegtüntetéseket a fiatalok a pályakezdés gyötrelmei miatt.

Vonjunk a kis bevezető után egyfajta mérleget! Ha egymás mellé tesszük a kormányzat négyévnyi meghatározó intézkedéseit, találunk ilyet is, olyat is. Ami azonban igazán érdekes, hogy a kormányzati intézkedések közül – minden retorika ellenére – nem irányul több a magas foglalkoztatásra, mint ellene. A megvalósult kormányzati lépéseket ezúttal kifejezetten a munkaerőpiaci hatásuk alapján nézzük, ez nem feltétlenül jelent értékítéletet! Magyarul: rossz intézkedés is segítheti a foglalkoztatást és jó intézkedés is csökkentheti azt. Nézzük csak!

A magyar foglalkoztatás említett strukturális kilengései miatt az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetése és az adójóváírások kiiktatása összességében semleges, vagy enyhén negatív hatású lehetett. Hiszen, bár nagyon sokan keresnek így többet, de éppen azoknál az alacsony jövedelműeknél csökkent a bér, ahonnan még tömegesen lehetne aktivitásra sarkalni embereket.

A családi adókedvezmények miatt is jobban megéri dolgozni, többen visznek haza több bért. A hatás biztosan pozitív, de nem annyira, mint remélhetnénk. Hiszen a problémás kohorszok, vagyis a jellemzően még gyermektelen fiatalok, illetve a nyugdíj előtt állók, akiknek már nem eltartottak a gyermekeik nem tudják igénybe venni a családi adókedvezmény gyümölcseit. A magasabb jövedelmű családosok valóban jól járnak, ami hathat a foglalkoztatásra, de inkább csak a többletmunkákra, túlórázásra, esetleg a jövedelmek kifehérítésére.

A cégeket illető adóterhek közül a társasági adó csökkentése, vagy a növekedési hitel programja alapvetően jó, hiszen új beruházást, új munkaigényt teremthet. Sajnos nagyon sok a vállalati környezetből fakadó negatívum. Nem egészséges az (hangsúlyozottan munkaerőpiaci értékítéletről van szó), ha egyes vállalatoknak, szektoroknak nehezebb lesz az élete. A szektorális különadók, a közműcégek nyereségét csökkentő rezsicsökkentés, illetve a bankok, a távközlési cégek, a gyógyszercégek és az energetikai cégek bármilyen egyéb sanyargatása azzal a veszéllyel jár, hogy e szektorokban elmaradnak a beruházások, a cégek költség-csökkentésekkel, elbocsátásokkal reagálnak. Ha mikroszintre megyünk le az értékelésben, például a taxis tarifák szabályozása, vagy a trafik-világ átalakítása is inkább negatív a munkahelyek számát tekintve.

A korengedményes és korkedvezményes nyugdíjaztatás, vagy a rokkantnyugdíjazás szigorítása pozitív, hiszen kényszerűen ugyan, de többen maradnak aktívak a munkaerőpiacon. Ismét hangsúlyoznunk kell: nem vettük figyelembe a szociális és morális következményeket.

Vannak olyan áttételes hatások is, amelyek inkább a pszichére hatnak. Ha nem alakul ki az egyéni nyugdíjszámla, vagy ha szinte megszűnik a magánnyugdíj-pénztári rendszer, az határozottan negatív. Joggal gondolhatják úgy a polgárok, hogy minek gondoskodjak magamról, majd az állam gondoskodik rólam? Nem lényeges, hogy én mennyi munkával, mennyi időskori jövedelmet állítok elő.

A közmunkát sokan tartják jónak. Hiszen a közmunkások családjaiban nem dologtalanságot, hanem legalább pszeudo-foglalkoztatást látva nőnek fel az új generációk. Sok embernek jelent munkát a közfoglalkoztatás, és minden szakember abban bízik, hogy hasznosabb, mint a követelmény nélküli szociális ellátás, de sajnos a szakemberek szerint a közmunka csak nagyon kevés esetben segít visszajutni az elsődleges munkaerőpiacra. Nem baj, ha a jó példa segít, az is valami.

A kép nem negatív, ne fanyalogjunk mindig, de sajnos az elmúlt négy év legtöbb munkahely-teremtése nem a legértékesebb munkahely-típusban jött létre. Az ideális típus ugyanis a privát szféra nem adófizetői pénzből finanszírozott munkahelye. Az ilyen munkahely tőkét, bizalmat, kiszámíthatóságot igényel, ebben még akkor is érdemes javulni, ha a kormánybarát híradókban már ma is naponta láthatunk két gyáravatót és négy munkahely-teremtő