Nagy nemzetközi futballünnepek idején, és a most zajló brazíliai foci vébé biztosan ilyen, rendre felmerül, hogy egy kicsit áttekintsük a focit, mint üzletet is. Mindig megnézi egy-két tanácsadócég, hogy pozitív vagy negatív az esemény szaldója, hogyan segíti az az adott ország gazdasági növekedését, hosszabb távú kilátásait. Azon is el lehet merengeni, hogy miképpen van rajta a nemzetközi futballüzlet térképén Magyarország. De hogyan is lehetne összehasonlítani a hazai és a nemzetközi focivilágban rejlő üzleti lehetőségeket?! – legyintenek a szkeptikusok, pedig nem feltétlen van igazuk; olvasson tovább, és elmondjuk, miért.

„Kis pénz – kis foci, nagy pénz – nagy foci” – szól az örök igazság. A magyar bankrendszer és az olasz, spanyol, brit, francia, német bankrendszer mérete vélhetően ugyanolyan messze van egymástól, mint a hazai és a top európai fociban rejlő üzleti lehetőségek. Ám aki csak ilyenkor, a nagy sörözős közösségi meccsnézések idején találkozik a fociüzlettel, hajlamos azt gondolni, hogy a fociban távolodik üzletileg az élvonal. Egy ideig nagyon így volt, de újabban talán ez már nem igaz, éppen hogy közeledik.

Egy évtizede még Európa legnagyobb labdarúgóklubjai, G14 elnevezéssel külön szervezetbe tömörültek. A zárt klub nem volt ugyan teljesen zárt, egy-két sikercsapatot még beengedtek később is, de a lényeg, hogy a leggazdagabb klubok, az angol Arsenal, Manchester United, Liverpool, az olasz AC Milan, Internazionale, Juventus, a német Bayern München, Borussia Dortmund, Bayer Leverkusen, a spanyol Real Madrid, Barcelona, Valencia, a holland Ajax, PSV Eindhoven, a francia Lyon, Marseille, Paris St-Germain és a portugál Porto más érdekek mentén dolgoztak, mint a többiek, vagyis a „rest of the world”.

Aztán az elit úgy 5-6 éve rájött, hogy amennyiben nem hozza fel magára a többieket, ha senkit nem lehet élvezetes meccsen megverni, akkor a saját üzletüket is rontják. Mára az új tömörülés, az ECA (European Club Association) száz tagból áll – mint a cigányzenekar –, közöttük pedig öt magyar is akad, Budapestről a Kispest és a Fradi, míg vidékről a győri, a debreceni és a székesfehérvári klub.

De nem csak a létszám, az üzleti logika is változott. A gazdag klubok sokáig még több magas bevételt hozó meccset szerettek volna egymással játszani, és nem akartak a Bajnokok Ligájában moldáv, kazah és albán klubokkal bohóckodni. Aztán belátták, hogy itt sem annyira gyorsan változik a világ. El lehet ugyan adni a globális klubok sztárjaival egymillió mezt Kínában, ki lehet építeni a teljesen üzleti alapon, a határokat elfelejtve zsoldos-csapatokat, de valamiért a hagyományos nemzeti vetélkedők és a kicsit nemzeti alapú klubkötődés mégis érték. A BL óriási siker, de a nemzeti bajnokságok és a világbajnokságok is azok. És sokan bizony nem a szép gólokért nézik a meccset, hanem azért, hogy találkozzanak a kétezer éve népszerű Dávid és Góliát történettel, vagyis azzal, hogy a kicsi valahogy győzze le, valahogy csúzlizza pofán a nagyot, a gazdagot, a beképzeltet. Vagy másképpen megfogalmazva: a képzetlenebb, az ügyetlenebb, a rondább focit játszó megverje az igazán ügyeseket.

Mi magyarok ebbe a nagy ünnepbe szeretnénk valamiképpen integrálódni, és bár messze vagyunk, igény lenne a közeledésre. Lehet, hogy kevesen járnak a fasiszták verekedéseit és káromkodásaikat élőben élvezni (vagyis bocsánat, szóval lehet, hogy kevesen járnak élvonalbeli klubok nemes vetélkedéseire), de érdemes elgondolkodni. A nagy nyugat-európai országokban a nemzeti tévécsatornák sokszor csak a válogatott meccseit adják, esetleg mindig csak a 9 órás rangadót közvetítik, a pár igazi szurkoló meg ír kocsmák kábeltévés közvetítéseiben bízhatnak csak. Magyarországon minden meccset élőben lehet követni. A nagy kivetítőkön Nyugaton a nemzeti válogatott meccseire összegyűlnek párszázan, akár párezren is, de olyat, mint itthon, hogy a dél-koreai és az iráni csapat meccseit is zsúfolt romkocsmákban és nagy belvárosi kivetítőkön követi a „magyar”, nem lehet tapasztalni.

Igen, mi ki vagyunk éhezve a jó focira, mert itthon nem nagyon látunk ilyet, és ki vagyunk éhezve a nemzeti sportsikerekre, ezért vándorolunk el amúgy soha senki által nem követett sportszámokra tízezerszám az olimpiákon, és töltjük meg olykor egyedül a kajak-kenu lelátókat.

Jó lenne ott lenni a vébéken, az eb-ken, és addig bővítik a mezőnyt, alakítják át a rendezést, hogy erre előbb-utóbb esélyünk is lesz. Addig is az egyetlen magyar válasz a felzárkózás kérdésére a stadionrekonstrukció, a stadionépítés. Ez költséges, de akár valóban eredményt is hozhat, még ha a nemzetközi példák szerint talán ez a legrosszabb üzlet a fociban. Vagyis a nagy események idejére felhúzott új stadionok és helyszínek építése gyakran válik nagyon rossz befektetéssé, mert a létesítmények kihasználatlanul maradnak, viszont a puszta fenntartásuk is rengeteg közpénzt emészt fel. 1976: Montreal, 2004: Athén – vagyis két olimpia a legrosszabb példa, de a 2022-es katari vébé (már ha végül a korrupciós gyanú ellenére is ott rendezik) sem tűnik ésszerű befektetésnek, hiszen minden helyi lakosnak 7 millió forintjába fáj az öt korszerű stadion felhúzása. A brazilok most éppen nagyon növekednek, egy foci vébével és egy olimpiával igyekeznek a kínai szint mellett tartani a másik nagy feltörekvő piac növekedési vonzerejét. Talán sikerül, talán nem.

De akkor mégis miért jó üzlet nekünk a stadion? Nem az, de talán egyfajta belépő az elitklubba, amolyan kötelező minimum. Ha a nagy költségek megfelelő városi közlekedési és egyéb infrastrukturális fejlesztésekkel párosulnak, akkor egy-egy világverseny, vagy egy-egy stadion jó üzlet is lehet. Jó minőségű koncerthelyszínek, konferenciahelyszínek elkelnek egy amúgy regionálisan vezető városban. A világ legismertebb klubstadionjai folyamatosan pénzt termelnek. Stadiontúrák, múzeumok, bevásárlóközpontok, a klub shopjai hozzák a bevételeket. Magyarországon még nincs előttünk, hogy majd az új MTK-stadiont kedd délelőttönként japán turistacsoportok fotóznák, de visszatérve az alapgondolathoz, a foci lehet üzlet, az igény megvan rá. Miért pont nekünk ne sikerülne?

Címkék: futball vb