Ha így folytatjuk a 10 millió el (nem) tartott országa leszünk. Ja, bocsánat, elfelejtettük, hogy fogy a magyar, már nem is vagyunk ennyien, szóval a 9 millió, a 8 millió, a 7 millió el (nem) tartott országa leszünk. Magyarországon a címben odavágott mondat már senkit nem ijeszt meg, unalmas közhelyként cseng.

Sokunkban él valami vak remény, hogy olyan úgysem lehet, milliók nem halhatnak éhen, nem juthatnak szegényházba, hiszen ilyen intézmény sincsen már. Ebben a hitben ringatja magát a minimálbérre bejelentett, vagy egyáltalán be sem jelentett 30-40 éves férfi munkavállalók milliós tömege, a sokszázezer kényszervállalkozó és azon iparágak (mezőgazdaság, építőipar) idénymunkásai, amely iparágak ÁFA-t csak minden szökőévben látnak.

De nem alhatnak nyugodtan azok a bejelentett bérből és fizetésből élők sem, akik komoly közterheket fizetnek ugyan, és ezért elhiszik, hogy egyéni megtakarítások nélkül is lehetnek békések a nyugdíjas éveik.  A demográfiai trendek nekik sem kedveznek, sőt leírhatatlanul ellenük dolgoznak. Plasztikus képpel élve, lassan már több az utcán a járókeret, mint a babakocsi, és valóban a magyar társadalom újratermelési rátája annyira alacsony, hogy folyamatosan vészesen romlik az eltartottak aránya az eltartókhoz képest.

A demográfiai folyamatok nagyrészt adottságnak tűnnek, de természetesen mindenféle ösztönzőkkel azért be lehet avatkozni. Részben a gyermekvállalás anyagi támogatásával, részben a kormány által bevezetett családi adókedvezménnyel, óvodai, bölcsődei helyek létesítésével. Ez segíthet, de amikor egy társadalomban a nőkre jutó születési ráta, vagyis szakkifejezéssel a fertilitási ráta a társadalom reprodukciójához szükséges 2,1 helyett 1,3, akkor nagyon messze vagyunk a kívánatos céltól.

Ki ne ismerné a fogalmakat? A Ratkó-generáció, vagyis egy viszonylagosan szélesebb kohorsz kivonul lassan a munkaerőpiacról, a Ratkó-unokák pedig már bent vannak a munkaerőpiacon, vagyis évről évre sokan kilépnek, kevesen belépnek, azaz összességében kevesebb munkavállaló próbálja az egyre tovább élő nyugdíjasokat eltartani. A nőket megerőszakolni nem lehet (ezt ezúttal értse mindenki képletesen), vagyis, ha nem szeretnének korán, relatíve sok gyermeket szülni, akkor nem akarnak. Márpedig azok a gyerekek, akiket a nők 29 éves koruk előtt nem szülnek meg, azok később sem születnek meg. Pontosabban a statisztika azt mutatja, hogy a nők 29 éves koruk alatt évről évre kevesebben szülnek, míg az idősebb korukban szülő nők aránya stagnál.

Az egészségügy örvendetes fejlődésének pedig természetesen mindenki örül, de csak komoly nyugdíjkorhatár-emeléssel lehet ellensúlyozni a magyar várható életkor örvendetes, de nyugdíjszempontból nehézségeket is jelentő folyamatos emelkedését.

A demográfia nagyrészt adottság, az már kevésbé, hogy ilyen ritka kényelmesek vagyunk. A magyarok gazdasági aktivitása az egész unióban rendre a három legalacsonyabb között van. Az okok megint sokáig cincálhatók, van benne munkanélküliség, van benne alacsony különbség a segély és a minimálbér között, van benne egy rakás igazi és egy rakás „megélhetési” rokkant. Akárhogyan tíz aktív korú emberből jó, ha hat dolgozik. Közülük sokan ma már külföldön, mások „csak” közmunkában. Nem állunk jól, pedig a nyugdíjrendszer problémáit soha sem lehet a munkaerőpiac nélkül vizsgálni. No, de mi a baj azzal, ha a gázszerelő a konvektor megszerelése után még beül a kollégáival és megünnepli a 74-ik szülinapját? Ma még furcsán hangzik, de nem is annyira elképzelhetetlen ez a változás. 2100-re a 75 éves korhatár akár valóság is lehet, bármennyire is rosszul hangzik ez a mai fejünkkel.

A fenti adatok tükrében egyre kevésbé reménykedhetnek a jövő nyugdíjasai abban az örök érvben, hogy „a politika azért nagyon csak nem fog kibabrálni velünk, hiszen mi vagyunk a legfontosabb szavazói csoport”. A változások általában valóban nem a mindenkori aktuális nyugdíjasokról, hanem mindig a jövő nyugdíjasairól szólnak. Ők még kevésbé érzik a bőrükön, hogy valami változik a bizonytalan jövőben, a baj csak az, hogy nagyon is változik. De miképpen is lehetne az egyirányú utcát megfordítani, vagyis a nyugdíjak óhatatlan csökkenését megállítani, ha egyre kevesebb pénzt kellene egyre többfelé elosztani? Toldozgatással, más rendszerek nyírásával, átcsoportosítással. A következő húsz évben még többé-kevésbé elfogadható lehet a képlet. Aki ma 45, bocsánat a korhatár-emelésekkel, aki ma 50 évesnél fiatalabb, az sajnos nagyon komolyan veheti a poszt címét. A megoldáson pedig lehet gondolkodni.  A minimális elvárás az, hogy ezt ki-ki kezelje egyénileg, aki pedig felelősebb polgártárs, annak akár rendszerszinten is érdemes lehet foglalkozni a kérdéssel.