A 150 forintos gigabájtonkénti internetadó kiválóan illeszkedik a kormány adópolitikai felfogásába. Demográfiai vagy gazdasági racionalitás nélkül, csak a pénzre hajtani, lehetőleg közvetetten, hogy a dráguló szolgáltatások miatt mindig más legyen a bűnbak. Persze, hogy a vállalkozások.
A keddi bejelentés szerint forgalomarányos adót vetnének ki Magyarországon az internethasználatra. A hír napvilágra kerülése óta mindenki azt számolgatja, hogy mit jelenthet ez konkrétan, mekkora teher. (Hatalmas). Aki pedig túljutott a számoláson, az hüledezve kérdezi magától vagy másoktól, hogy ezt tényleg meg merik lépni? (Meg hát.) Sorjáznak az érvek, hiszen oda a modernizáció, nő a lemaradás, korlátozott mértékű lesz a hírfogyasztás, növekednek a tájékozódás és az oktatás költségei, ellehetetlenülnek az internetbe költöztetett szolgáltatások a zenehallgatástól a szoftverbérlésig.
Fordítva ülünk azonban a lovon. Aki a fenti logika szerint gondolkodik, az vagy nem volt itt az elmúlt években velünk, vagy még mindig túl naiv.
Az adók kivetése Magyarországon hagyományosan csak és kizárólag a költségvetésről szól. „Mi másról szólna, mint a pénzről?” – kérdezi a laikus, pedig a valóság az, hogy sok minden másról is szólhatna. Van amikor az eltérítő hatás miatt vetnek ki adót, a társadalmilag káros szokások, vagy termékek drágítása céljából. Vagy szólhatna bizonyos közvetett finanszírozásról, közteherviselésről, amikor egy adó az pántlikázottan valami más közjó fedezésére szolgál. Vagy lehetne az oka gazdaságvédelem is, igaz, az Európai Unió nem nézi jó szemmel az ilyen jellegű lépéseket a tagállamokban.
Nem, nálunk minden egyes adó azért van kitalálva, hogy jöjjön pénz a büdzsébe. Legyen a neve útadó, vagy környezetvédelmi adó, vagy szakképzési hozzájárulás, akármi, egyetlen nagy lukacsos zsebbe megy: betömni a költségvetési hiányt.
Az adóknál fontos elvárás, hogy könnyen beszedhető legyen és bőségesen hozzon a konyhára. Erre most már a két örök ellenpélda még az ezredforduló előttről az üzenetrögzítők jogdíjas zenéire kivetett adó, illetve a tévékészülék adó, mindkettő látványos cáfolata volt a fenti tézisnek. Ugyanis behajthatatlanok is voltak, így persze a bosszankodáson kívül az eredményük is nulla volt.
Elvárjuk az adóknál azt is, hogy igazságos legyen. Igazságosság ügyében… nos az elmúlt évek intézkedései finoman szólva sem fognak bekerülni a nagy könyvbe, nem soroljuk őket.
Aztán nem utolsó sorban szempont illene, hogy legyen egy adónem kitalálásánál, hogy racionális keretek között mozogjon. Ha nem eltérítési szándékkal, vagy morális alapokon nyugodva vetik ki, hanem csak a bevétel miatt, akkor elvárás, hogy ne nyomja agyon azt a szektort amire kivetik, illetve ne mondjon ellent bizonyos társadalmi folyamatoknak. Kiváló ellenpélda a tranzakciós adó.
A világ fejlettebb részén a gazdasági növekedés természetes velejárója – illetve jobb helyeken kifejezetten motorja is – a pénzügyi digitalizáció: a készpénznél olcsóbb a digitálisan számon tartott pénz, illetve folyamatban van a fizetőeszközök teljes virtualizációja is. Ehhez képest mi történik nálunk? Egy brutális mértékű tranzakciós adóval gyakorlatilag a készpénz igájába hajtjuk a lakosságot, a fekete gazdaság burjánzik, az adómorál tovább csökken.
Azonban nem csak a fizetési, hanem a megtakarítási célú tranzakciókat is megöltük, hiszen történik mindez egy olyan környezetben, amikor a nullához közeledő kamatok miatt nem csak a kockázatmentes, hanem a kockázatos befektetések hozama is csupán egy számjegyű (százalékban). Egy kötvényalap jó esetben hoz 3-4 százalékot a gazdájának, abból adózik, majd átutalja a lakossági számlájára és felveszi… és a reálhozam máris negatív. Csoda, hogy a befőttesüvegben tartjuk a pénzt? Csoda, hogy ismét megéri lakásokba betörni pénz reményében?
Adózás terén szinte minden ésszerűségnek ellentmondanak az elmúlt évek lépései, talán csak a KATA nevű kisvállalkozói formáció bír valamilyen progresszív üzenettel. Minden más lépés hajmeresztően unortodox.
Az elmúlt éveknek adózási szempontból egyetlen komoly innovációja volt: az álruhás adó. Mikor a kivetett adó befizetésekor a polgárok nem az adót kivető kormányra, hanem másokra kell haragudjanak. Biztosítási adó esetében természetesen a pénzéhes biztosítókat kárhoztatjuk. A megnövekedett számlavezetési díjak és az arcpirító pénzfelvételi díjak láttán elmormolt szidalmaink miatt a pénzintézeteknél dolgozók szülei csuklanak. A telekomadóval terhelt számlaértesítőt megkapva a telefont vágjuk a földhöz.
Az álruhás adó már többször bizonyított, most is be fog válni.
Az internetadó ocsmányul eltúlzott adó. Felesleges bármilyen hátsó szándékot belelátni. Nem volt cél a nemzetrontás, a fiatalok elűzése, nem a demokrácia ellen lett kitalálva és nem idegen hatalmak kényszerítik ránk. Egyetlen oka van, hogy kivetik ránk: mert könnyen beszedhető, bőséges, és kell a pénz. Mindenki, aki ennél többet lát ebbe bele, az feleslegesen tartja többre a törvényalkotói szándékot annál, mint ami: tarhálni. Ne hozzuk őket abba a kínos helyzetbe, hogy szofisztikált stratégiai döntéseket képzelünk el a kormány tanácsadói fejében. Nem, tényleg nincs ott más csak nagy kövér dollárjelek.
Ettől persze még igaz, hogy elsorvaszt, megnyomorít, lerombol, porbaránt sok-sok mindent. Feltehetjük ezeket a kérdéseket egymásnak, hogy miért? Egy hibát ne kövessünk el, hogy feltesszük ezt a kérdést a kormánynak. Ugyanis a válasz nem a mi szánk íze szerint lesz megfogalmazva, hanem azoknak a híveknek, akiknek az okostelefon meg az internet úri hívságok. Ilyen válaszokat fogunk kapni: „nem fog ártani a mai fiatalságnak, ha a fészbukolás helyett olvasnak egy kis szépirodalmat”, vagy azt fogják mondani, hogy „lesznek szívesek a locsifecsi háziasszonyok rövidebbre fogni az emiljeiket és az esemeseiket!”, de azt is el tudom képzelni, hogy előkerülnek majd olyan nagyszerű érvek is, hogy „kevesebb mobilozással a balesetek száma is csökkenni fog”.
Ezt a blogbejegyzést is most befejezzük, mert elfogyott az aprónk, és mindjárt letilt a pénzbedobós wifi-router.
Utolsó kommentek