Az ukrán válság látszólag mindenkit meglepett, pontosabban mindenki úgy tesz, mintha nem lett volna előre tudható és kiszámítható, ami most történik keleti szomszédunknál.

Pedig a válság eredete egészen 1654-ig nyúlik vissza, amikor is Bogdan Hmelnyickij, egy a lengyel fennhatóság ellen küzdő kozák vezér az orosz cár védelmét kérte, cserébe pedig hűséget esküdött annak. Akkortól egészen 1991-ig, vagyis a Szovjetunió felbomlásáig – az 1917 és 1920 közötti pár évet leszámítva – Ukrajnát többnyire Moszkvából kormányozták.

Jelenleg a nyugati országrészben élő ukránok nagy része görög katolikus, akik keleti szertartásúak, de elismerik a római pápa fennhatóságát, míg a keleti területek lakossága többségében orosz ajkú és ortodox vallású. A 90-es években Ukrajna 22 százaléka volt orosz, de az orosz anyanyelvűek aránya 31 százalékot tett ki, ráadásul ők a keleti megyékben és a Krímben koncentrálódtak. A Krím-félsziget teljesen más tészta, ez ugyanis eredetileg orosz teret volt, amit Hruscsov 1954-ben a Szovjetunión belül egyszerűen Ukrajnához csatolt, visszacsatolása pedig sokak számára csak idő kérdése volt. Valószínűleg ezért is történhetett meg az annektálása gyakorlatilag ukrán és nemzetközi ellenállás nélkül.

Ez persze olyan történelmi örökség, ami önmagában még nem indokolja a mostani konfliktust. Igen ám, de a független Ukrajna elmúlt 22 évét alapvetően éppen ez az örökség: a görögkeleti vallású, ukrán identitású nyugati, illetve az ortodox, orosz anyanyelvű keleti országrész szembenállása határozta meg. Ahogy Samuel P. Huntington fogalmaz A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvében, ez nem egyszerűen kulturális, hanem civilizációs szakadék. Huntington szerint Ukrajna egy úgynevezett hasadó állam, amelyet két civilizáció, a nyugati és az ortodox civilizáció közötti határvonal vág ketté, ez a törésvonal pedig állandó konfliktusok forrása. Huntington már 1996-ban arról ír, hogy a legvalószínűbb forgatókönyv szerint Ukrajna két külön entitássá válhat szét a jövőben, ezek közül a keleti rész egyesülhet Oroszországgal, míg a nyugati országrész a nyugattal – vagyis az Európai Unióval – léphet szövetségre. Szerinte azért ez a legvalószínűbb forgatókönyv, mert a két népesség máshogy, más szövetségesekkel együttműködve képzeli el a jövőt.

Lát esélyt arra is, hogy Ukrajna egysége megmarad, de ehhez az kell, hogy az Európai Unió és a NATO betartsa azt a korábbi ígéretét, miszerint nem terjeszkedik a volt szovjet tagköztársaságok felé, kivéve a Balti-államokat, amelyek mindig is a nyugati civilizációhoz tartoztak. Ahogy az egykori orosz elnök, Borisz Jelcin már 1993-ban megfogalmazta, a külföldi kormányzatoknak és nemzetközi szervezeteknek „meg kell adniuk Oroszországnak azt a hatalmat, amely a béke és a stabilitás fenntartójaként a Szovjetunió hajdani régióban kijár neki.” Azzal, hogy az ukrán „forradalom” Kijevben megbuktatta az oroszbarát Janukovics elnököt, majd a parlament első intézkedései között elfogadta a kisebbségek számára hátrányos új nyelvtörvényt, valamint kijelentette, hogy folytatja az Európai Unióval a csatlakozási tárgyalásokat, felborította azt a status quo-t, ami hasadó államként a fennmaradását biztosíthatta.

Ha igaza van Huntingtonnak, akkor jelentős háborúra aligha kell számítani az ukrán válság miatt, ám Ukrajna nagy valószínűséggel felbomlik, mégpedig a civilizációs törésvonal mentén. Attól, hogy az oroszok nem érik be ennyivel, és tovább terjeszkednek, Huntington elmélete szerint nem kell tartani, ugyanis Oroszország - mint az ortodox civilizáció központi, úgynevezett mag-állama - kizárólag „saját” civilizációs területének irányításáért küzd. A jelenlegi orosz gyakorlat szerint egyébként ebbe belefért volna egy az orosz energiahordozóktól végletesen függő, oroszbarát, egységes Ukrajna is, de ha ez nem, akkor a független oroszbarát Kelet-Ukrajna is megteszi, vagyis egyáltalán nem biztos, hogy Putyin újabb annektálásra készül. Legalábbis egyelőre, az pedig, hogy mi lesz pár évtized múlva, egyelőre nem tudható.

A tanulság számunkra az lehet, hogy nem szabad elkényelmesednünk, és feltétel nélkül elhinnünk, hogy a jelenlegi status quo örökre fennmarad, és a szerződések és a nemzetközi szervezetek örök érvénnyel garantálhatják a biztonságunkat. Ukrajna miatt aligha fog az Unió vagy az USA háborúzni, és az is elképzelhető, hogy az uniós stratégák előre készültek a mostani helyzetre. Mert az szinte biztosra vehető, hogy a jelenlegi Ukrajna nem lehetne az Európai Unió tagja, nem beszélve a NATO-ról, Nem csak az orosz ellenkezés miatt, hanem azért, mert az ország nagy része nem akar a Nyugathoz tartozni, de a Nyugatnak sem hiányzik egy korrupt, oligarchák által irányított, inkább keleti mintsem nyugati identitású ország. Ha ketté hasad Ukrajna, akkor változhat a helyzet, miközben Oroszország megkaphatja azt, amire a Szovjetunió felbomlása óta annyira vágyott, és csaknem teljessé teheti ortodox érdekszféráját. Ebben az esetben nem csak a háború kerülhető el, de akár komolyabb szankciók nélkül is megúszható a dolog, vagy ha lesznek is ilyenek, rövid időn belül ismét normalizálódhat a helyzet,

Persze nem minden lesz olyan, mint előtte, Európa szinte biztosan csökkenti a függőségét az orosz energiaimporttól, mint ahogy az oroszok is keresnek új piacokat hatalmas földgáz és kőolajkészleteik egy része számára. Az Unió azonban aligha akar lemondani a hatalmas orosz piacról, az orosz gazdaság pedig nem működhet külföldi beruházások és tőke nélkül.

Már ha Huntingtonnak igaza van.

Címkék: Ukrajna ukrán válság Samuel P. Huntington A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása