Nem tisztünk megállapítani, hogy az üzletek vasárnapi nyitva tartásának terve valódi-e vagy csupán elterelő hadművelet a netadóról, a NAV botrányról, a devizahitelek aktuális árfolyamon történő forintosításáról, a jó időről, vagy… tekintsünk rá inkább úgy, mint egy normális javaslatra. Lesz-e akkor ettől jobb, vagy sem? Ritkán figyelhető meg ennyire, hogy a felvonultatott érvek miként rendeződnek az érdekek mentén: míg az egyik nemzethalált és gazdasági visszaesést vizionál, a másik oldal az emberek önrendelkezési jogának visszaállítására tett felszabadító kísérletként élteti a vasárnapi zárva tartás ötletét. Kinek higgyünk? A szakszervezetnek? A politikusoknak? A közgazdászoknak? Vagy bízzunk csak saját érzéseinkben?

Kezdjük egy analógiával! Ha az autópályákon 130 helyett 160-nal lehetne menni, akkor vajon előbb érne mindenki oda az úti céljához? Igen? Nem? Vagy nagy átlagban nem, de néha talán igen? Több lenne a baleset? A több baleset alkalmával kialakuló dugók ellensúlyoznák a korlátozás enyhítése miatt felgyorsuló forgalmat? Vagy ez mind nem számít, mert igazából az egész út viszonylatában sokkal meghatározóbb az, hogy az Osztyapenkón/ Kenesén/ a Szerencs utcánál/ Tatabányánál milyen esélyekkel jutunk át? Világos, hogy mindenkinek kerekedik erről véleménye, és mindenki aszerint fog dönteni, hogy milyen autója van, milyen útvonalon jár, és milyen rendszerességgel. Nagyon kevesen lesznek hajlandók mások fejével, vagy a közjó érdekében gondolkodni.

Akár pro, akár kontra érvek hangzanak el a vasárnapi nyitva és zárva tartás ügyében, alapvetően két megközelítésbeli különbség, két iskola vetélkedése ez. És itt nem a vallási meg a kapitalista fundamentalistákra gondolunk. Máshol kell keresni az okokat.

Az egyik megközelítés szerint a fogyasztást, az emberek vásárlási döntéseit, az igényeik kielégítése hajtja. Ha új farmer kell, elmegyek a ruhaboltba. Ha elfogy a tej, a kenyér és a tojás, akkor legközelebb, amikor közértbe megyünk, veszünk. Nevezzük ezt mikro szemléletnek, ami a háztartáson belüli javak fogyásához, a vásárlót érő marketing impulzusokhoz kötődik. Nagyobb szerep jut benne a tudatosságnak, de tetten érhető benne a felelősség is. „Ha kell valami, megveszem, előtte persze utána járok, hogy hol és mikor.” Mit érdekel engem, ha vasárnap zárva vannak? Megveszem hétfőn. Ha nincs pénzem, és nem engedhetem meg magamnak, akkor nem veszek dolgokat, még olyankor sem, amikor pedig nyitva van minden bolt. Ilyen megközelítésből érdektelen, hogy mi és mikor van nyitva, a vasárnapi korlátozás nem tűnik elviselhetetlennek. Igazodni fogok, hiszen ha kell valami, akkor kell valami.

Ugyancsak a mikro megközelítésen belül mozog, aki azt állítja, hogy az egyénnek magának kell döntenie arról, hogy akar-e olyan munkahelyen dolgozni, ahol vasárnap is be kell néha járni. Ez alku a munkavállaló és a munkaadó között, aminek kompromisszuma túlórapótlék. Tehát ha nem lenne ésszerű, akkor nem lenne vasárnapi nyitva tartás. Ezek szerint hagyjuk az embereket piaci viszonyok között egyeztetni a nyitva tartásról, a dolgozó és a főnöke pedig majd megegyeznek, pénzben.

Az előbbi okfejtésből kiderül, hogy a mikro szemlélet mentén lehet érvelni a vasárnapi munka ellen, illetve mellette is. A kiindulás alap mindig az egyén, aki gondolkodik, kalkulál, tervez és végez.

A másik megközelítés a makro szemlélet: több nyitva tartás, több fogyasztás. Funkciók és időmérlegek működtetik ezt a modellt. Nem vizsgálja, hogy véges-e az egyén beszerzési szándéka, hanem csak azt nézi, hogy ha X időt kell munkában tölteni, és Y-t alvással, akkor a fennmaradó Z időből miként hozható ki a legmagasabb fogyasztási ráta. Menj oda, bolyongj, a tej, kenyér és parizer szentháromságán túl pedig vegyél kaspót, akciós csípőfogókészletet, új lábtörlőt a WC elé, kávézzál, biliárdozz, masszíroztass, add fel a leveleket, vegyél sorsjegyet, meg „két olyan kínai rózsaszín bizbaszt is lesszives”.

Még ha némileg ironizálva fogalmaztuk is meg ezt az utóbbi modellt, szeretnénk kifejezni, hogy ezzel nem ellenérzéseinknek akartunk hangot adni. Tömegben, társadalmi szinten valóban így működünk, így lehet megfogni tudományosan az emberek összességét: racionális és impulzusvásárlások vegyesen jellemzik őket. Mindaz az idő, amit nem alvással és munkával töltünk, voltaképpen fogyasztás: moziba visszük a gyereket, felülünk a libegőre, könyvet veszünk, wellnesselünk, utazunk, ételt veszünk, orvoshoz megyünk, vagy csak égetjük a lámpát a nappaliban és magunkba gyűjtjük az információkat a villódzó téglalapból, hogy milyen további fogyasztásokat lenne érdemes eszközölnünk a boldogságunk érdekében.

Ez a megközelítés nagyon is közösségi, és abból indul ki, hogy a több fogyasztás nagyobb jólétet szül, hiszen a növekvő forgalom és annak gyümölcse egyenletesen eloszlik a társadalomban, mindenkinek kedves. Aki nem boltos, aki nem kereskedő, az is élvezi, ha a munkahelyének termékeit és szolgáltatásait többen veszik, így talán neki is jár év végén a prémium. De ha nincs prémium, akkor több adóbevétel keletkezik áfából és társasági adóból, így jobb lehet az oktatás, az egészségügy, akár még az adóráták is csökkenthetők anélkül, hogy a költségvetési hiányt, vagy az államadósságot ez negatívan érintené.

Ugyanakkor nem kellenek hozzá mikro- vagy makroökonómiai előtanulmányok, csupán egy-két évet kell élni és dolgozni egy jóléti államban ahhoz, hogy az ember belássa: a valóság nagyon ,de nagyon messze van a fent ábrázolt ideális formától. A fogyasztás növekedésének gyümölcse egyáltalán nem szivárog le törvényszerűen a társadalom minden szereplőjéhez. A fogyasztás akár ronthatja is a mérlegeket, ha a forgalomban magas az importhányad. Ha a fogyasztás forrása idegen tőke, kitermelhetetlen költségekkel. Vagy éppen akkor, ha a növekvő fogyasztás valamilyen talányos okból egyáltalán nem jelenik meg az áfa-, illetve tao-bevételekben. Az egyre-másra felbukkanó, és egyre nyilvánvalóbb torzító tényezők sokasága akár teljes mértékben eliminálhatja a felmagasztalt fogyasztás jótékony hatását.

Lehet tehát a vasárnapi nyitva tartás ellen és mellet érvelni a makro szemlélettel is.

Olvassuk el újra ezt az utóbbi mondatot, ugyanis nem csak a mi vidám kis vasárnapunk megítélését befolyásolja: „Az egyre-másra felbukkanó, és egyre nyilvánvalóbb torzító tényezők sokasága akár teljes mértékben eliminálhatja a felmagasztalt fogyasztás jótékony hatását.” Bizony, a modern társadalmak egyik legkomolyabb válságtényezője ez: míg 20-50-70 évvel ezelőtt a fogyasztás kulcsfontosságú volt, és a növekedés, a boldogulás egyik legfontosabb tényezője volt, addig ma már inkább csak a baj van vele: környezetszennyezéssel jár, frusztrációt okoz, növeli a társadalmi egyenlőtlenséget, elveszi az időt a rekreáció elől. A társadalmi költségei egyre csak nőnek, ráadásul egyre nagyobb és bonyolultabb állami beavatkozást kíván, hogy a fogyasztás legkomolyabb haszonélvezőit kordában tartsuk. Márpedig ez egyrészt melegágya a korrupciónak, másrészt csúnyán belerondíthat amúgy egészséges piaci folyamatokba is.

Csoda-e, hogy már azt is kitörő ünneplés követi, ha valaki kimondja, hogy a jóléti államokra a legnagyobb veszélyt a jólét csökkenő számú haszonélvezői jelentik, és állami szabályozást igényel a piac, viszont a legtöbb állami szabályozási típus öngól… Nos, Jean Tirole – borzasztóan leegyszerűsítve ugyan, de – ezért kapta idén a Nobel-díjat.

Miért nem kérdezzük meg őt, hogy ismerve a bemenő adatokat és statisztikákat, mit látna üdvözítőnek mindannyiunk számára?