A történelem során megszokott volt, hogy a gazdagok kevesebbet, míg a szegények többet dolgoznak. Érthető, mi másért is lenne értelme gazdagnak lenni, ha nem azért hogy ne kelljen güriznie az ember. Az Economist gazdasági lap nemrégiben megjelent cikke szerint azonban az elmúlt évtizedekben változott a helyzet, és ma már a tehetősebben dolgoznak többet, és nekik pihenésre is kevesebb idejük marad.

Az 1800-as években egy átlagos angol munkás még heti 64 órát, vagyis napi 9 órát dolgozott. Persze az átlagos munkaidő az elmúlt két évszázadban mind Európában, mind az Egyesült Államokban jelentősen csökkent, de a gazdagok és a szegények esetében nem ugyanolyan mértékben. Egy 1965-ös felmérés szerint az Egyesült Államokban dolgozó felsőfokú végzettségűeknek még valamivel több szabadidejük volt, mint az érettségizetteknek, ám 2005-re ez megváltozott, ekkor már a diplomások átlagosan heti 9 órával többet dolgoztak. Ugyanezt erősíti meg az a tavalyi felmérés eredménye is, ami szerint a diplomások napi két órával többet dolgoznak az érettségivel nem rendelkezőknél. Mindez persze csak akkor értelmezhető, ha azt feltételezzük, hogy a magasabb iskolai végzettség egyben nagyobb fizetést, magasabb életszínvonalat is jelent, de az USA-ban és Nyugat-Európában ez nagyjából evidens. Nem úgy nálunk, ahol számos diplomás dolgozik középfokú végzettséget igénylő munkakörben, persze ilyen fizetésért is. Ennek ellenére általában Magyarországon is igaz, hogy a jó állásban, jó fizetésért dolgozók egyre többet dolgoznak, a napi 8, 9 és 10 órás munkaidő sem ritka, ráadásul az internetnek és mobil megoldásoknak köszönhetően a munkahelyi póráz egészen hazáig elér.

A Kaliforniai Egyetem egy 2006-is felmérése is alátámasztja az előbbieket. Eszerint azok az amerikaiak, akik 100 ezer dollárnál több éves jövedelemmel rendelkeznek, 40 százalékkal kevesebb időt töltenek úgynevezett passzív pihenéssel, mint amilyen például a tévézés.   

De miért alakult úgy, hogy a jobban keresők dolgoznak többet, és a szegényebbek kevesebbet? Több magyarázat is van erre. Az egyik leginkább szimpatikus, hogy a nagyobb szaktudást és kreativitást igénylő munkakörökben az emberek elégedettebbek, és mivel sokan azt csinálják, amit szeretnek, gyorsabban telik az idő. Egy divattervező, egy fotós, vagy akár egy mérnök is beleszerethet a munkájába, személyes kihívásként megélve a munkáját. Kicsit olyan ez, mintha egy dohányost fizetnének a cigarettázásért. 

Kevésbé idealisztikus a multinacionális cégkultúra azon velejárója, hogy a túlóra szinte elvárás, és kinézik - rossz esetben leépítik azt -, aki rendszeresen feláll a hivatalos munkaidő lejártakor. Manapság a sikeres cégek dinamizmust, innovativitást és lelkesedést sugallnak magukról, és ezt várják el dolgozóiktól is. Persze ez nem feltétlenül kényszer, vannak olyan cégek, amelyek szinte magukba szippantják a kollégákat, akik élnek-halnak a vállalatért, így a munka és a személyes idő számukra összemosódik. Az ilyen vállalatoknál ráadásul már kezdőként megszokja az ember a hajtást, ami ellen nem is ódzkodik, hiszen igyekszik minél több tudást magába szívni, ami kellő kitartással rendszerint meg is hozza a gyümölcsét: több pénzt és még több munkát. Igazi mókuskerék ez, ami észrevétlenül beszippantja az embert. 

A jó fizetés ráadásul nagyobb költésre, fogyasztásra is ösztönöz, az ember ilyenkor nyugodtabban bevállalja a lakás- és autóhitelt, de nagy a társadalmi nyomás is nagy, hogy az ember a státuszának megfelelően lakjon, egyen, éljen. A normál kereten kívüli szabadság ebben az esetben óriási luxus, hiszen ilyenkor az ember nem csak költ, de jelentős bevételtől el is esik, a szabadúszóknál pedig még rosszabb a helyzet, hiszen nekik nem fizet a munkaadójuk a járó szabad napok után.     

Ha már a jól keresőknél tartunk, akkor nem feledkezhetünk meg a vállalkozókról, akiknek saját és embereik fizetését egyaránt ki kell termelniük. A saját vállalkozásnál ráadásul nincs éles határvonal a munka és a magánélet között, így a munkaidőt valójában már meghatározni is nehéz, de az biztos, hogy ez több fix napi 8 óránál.

A nem jó passzban lévő gazdaságokban - és Európa nagy része mostanság ilyen - mindehhez jön még az is, hogy a bajban lévő cégek folyamatosan leépítenek, vagy ha épp nem azt teszik, akkor átalakítanak, átszerveznek, hatékonyságot növelnek, vagyis bizonytalanságban tartják a dolgozóikat. Ilyen közegben nagy kincs a jól fizető pozíció, ezért az emberek mindent megtesznek, hogy meg is tartsák azt. Ez pedig gyakran túlórákat, pluszmunkát jelent, valamint azt, hogy a főnök legpofátlanabb kéréseire sem mernek mondani.

Van azonban még egy nagyon prózai oka annak, hogy a jól keresők húzzák az igát. Mégpedig azt, hogy az elmúlt évtizedekben szélesedett a különbség a jól és a rosszul keresők között, vagyis előbbiek egyre többet visznek haza, az utóbbiak fizetése pedig jó ha követi az inflációt. Így persze érthető, hogy a jól keresők motiváltak, a rosszul keresők zöme pedig - akik egy friss magyar felmérés szerint egyébként is utálják a munkájukat -, egy perccel sem dolgoznak tovább a kelleténél. 

Végére hagytam a legérdekesebbet, amiről ráadásul sem a főnök, sem a munkahely nem tehet, és ami már inkább társadalmi probléma, kortünet. Egyre több ugyanis az olyan 30-as éveiben járó szingli, akinek nem kell időben hazaérnie a családjához, a gyerekekhez, akik számára legfontosabb a szakmai kihívás, a karrier és persze a pénz. Ők gyakran maradnak bent munka után, és az irodai közösség sokszor szinte családként, társasági közegként funkcionál.